Egy Istent dicsőítő zsoltárt hallottunk, ami azzal kezdődik, hogy „Áldjad, lelkem, az Urat!”, és azzal is fejeződik be. Ez az Isten magasztalását sürgető biztatás foglalja keretbe ezt az imádságot, amely aztán felsorolja az indokokat, amiért Isten méltó arra, hogy dicsőítsük őt.
Eszünkbe jut a reformátori mottó: Soli Deo gloria.
Isten magasztalása belülről kell fakadjon, a megújult életből. Ahogy egy rügyező fa a Nap életet sarjasztó erejét hirdeti – a világ legtermészetesebb módján. Nem kell rákényszeríteni. Előtör belőle.Mi tudatosan is erre kell törekedjünk. Meggondolva, hogy Isten mennyi jót tett velünk. Gondoljunk csupán a reformáció jelszavaira: Isten Igéjének, a kegyelemnek, a hitnek, a megváltásnak az ajándékaira. Mindezt Krisztusban, akit értünk, a mi javunkra adott Isten.Az első Isten tettei között a bűnbocsánat… A 95 tétel első mondatában fogalmazta meg Luther Márton: Isten azt akarja, hogy egész életünk bűnbánat legyen…Nem azért, hogy egész életünkben bánkódjunk és szomorkodjunk, hanem hogy egész életünket beragyogja Isten bocsánata. Hogy megtisztuljon, felfrissüljön a lelkünk, akár a növények az esőben.
Másodszor: ő meggyógyít… Isten hatalmáról és szeretetéről vall ez a mondat. Hisszük, hogy minden betegségünkön, megpróbáltatásunkon gyógyító szándékkal vezet át. Minden gyógyulásunkra, üdvösségünkre szolgál.
Harmadszor: megváltja életedet a sírtól… A megváltás újszövetségi szó, ami a maga teljességében Krisztusra nézve értelmezhető. Ha egy ezeréves kéziratban rábukkannának a kutatók a „fényelektromos hatás” szóra, akkor hitetlenkedve olvasnák…Pedig a fény akkor is ugyanúgy „viselkedett”, mint ma, csak az emberek még nem ismerték pontosan ezt a jelenséget. A zsoltáros itt elsősorban földi szabadulásra utal, veszélyes helyzettől való megmenekülésre, de újszövetségi füllel belehalljuk azt is, hogy Isten Krisztusban a bűntől és kárhozattól is megváltott. Nemcsak bizonyos veszélyeket élünk túl, hanem a halált is…
Negyedszer azt hallottuk, Isten övéi iránt megnyilvánuló nagyságos cselekedeteinek a summázásaként: szeretettel és irgalommal koronáz meg. Ez életünk igazi értéke, bizodalma.
Ötödször: betölt áldásaival, megújul az életed, mint a sasé. Ha aktualizálunk, azt is mondhatjuk: a reformáció nem a megújulás vágyával, hanem Istennek megújulást hozó áldásaival kezdődött. Azok újra történő felismerésével, elfogadásával. Ha odafordulok Isten Igéjéhez, ha Krisztust életem Urának ismerem el, ha engedem, hogy Isten kegyelme munkálkodjon bennem, akkor mindez egyéni életemben is elhozza reformációt. A hasonlat a sassal onnan származik, hogy régebb azt tartották, hogy ez a nemes ragadozó madár, ha megöregszik, saját csőrével kitépi karmait, tollait, és újakat növeszt. És friss erővel kel újra szárnyra. Erről az újat kezdésről, újjáéledésről sokat beszél a Szentírás. Megújul minden nap Isten irgalma. A belső emberünk napról napra újul… Csodálatos lelki folyamat ez!
A következőkben a kegyelmes Istenről tesz bizonyságot a zsoltáros, ahogy megismerhetjük őt munkájában, övéihez való viszonyában. Megállapítja: igazságosan cselekszik. Felidézi, ahogy Mózes által vezette népét. És négy kifejezésben foglalja össze Isten „jellemét”: Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Magyarázza is: nem perel, nem haragszik örökre, nem vétkeink szerint cselekszik. Isten kegyelme tehát abban nyilvánul meg, amit nem tesz meg a bűnös ellen, és amit megtesz a bűnösért. Szép, a természetből és a szülő-gyermek kapcsolatból vett hasonlatokkal érzékelteti az ige Isten szeretetének és irgalmának nagyságát.
Mert tudja, hogyan formált. Személyes kapcsolatban áll velünk. Nemcsak ő keze alkotása vagyunk, hanem a szívébe is fogadott. Ő a mi alkotónk. Azt is tudja, hogy mulandók és gyarlók vagyunk… Van itt egy kis kitérő, ahol a zsoltáros költői képekkel érzékelteti végességünket. Ismerjük: mint a fű, mint a mező virága. Azonban nemcsak pesszimista zöngéje van ennek a hasonlatnak. A fű, a virág – bár, amint ezt így ősszel látjuk is – elszárad, lehull, de aztán minden tavasszal megújul. Ha jön a kikelet, nem siratjuk már a tavalyi füvet, lombot, virágokat, mert gyönyörködünk az újban. Isten új életet ad nekünk. Mert az ő szeretete mindörökké az istenfélőkkel van. Nemcsak örök (még az unokáinkra is, azaz nemzedékről nemzedékre kihat), hanem örökre megtart. Azokat, akik megtartják szövetségét. Az Ószövetségben központi téma a szövetség. Isten kegyelmi ígérete, és a kiválasztott ember hitből jövő, engedelmes válasza. Közös megállapodás, lelki szerződés… Krisztusban nyeri el az értelmét.Vajon elkötelezzük-e magunkat az értünk egyszülött Fia odaáldozásáig kiálló Isten mellett? Komolyan vesszük-e az ő kegyelmét, mert ő halálosan komolyan vette a mi nyomorúságunkat?
Az utolsó rész Isten mennyei dicsőségéről szól. Királyi hatalmával mindenen uralkodik. Annál jobban csodálkozunk azon, hogy lehajolt hozzánk. Angyalok, az ő seregei, ti, hatalmasok, áldjátok őt! Az egész teremtett világ. És végül, zárásként, ami a kegyelem, az új élet nyitánya: én is, hozzájuk csatlakozva, áldjam az Urat. Ámen.
