Textus: ApCsel 9,1-30

„Ez a vége és a kezdete egy új kornak. Valaminek, ami sokkal nagyobb, mint a francia forradalom, vagy a reformáció és mi benne élünk.” – írta H. G. Wells angol író az első világháború idején. Egy olyan kor nyitányán, amikor a régi rend, a régi birodalmak, eszmék semmivé lettek és megszületett az a világkorszak, aminek most a végét járjuk, amit mi, magyarok az Isten végtelen irgalmából élhettünk csak túl. A mai napon nem szeretnék történelem órát tartani, de az az érzést, ami a mai emberben megfogalmazódik és azt, amiről olvasunk itt az Igében, szépen összefoglalja a fenti idézet. Krisztus mennybemenetele után csaknem 2000 évvel, a reformáció után 507 évvel, a bizonytalanságok, háborúk korában nagy kérdés számunkra, hogy merre tovább, keresztyénség? Merre tovább, református egyház, Bihari egyházmegye, merre tovább a személyes életünkben? Azt hiszem, mindegyik kérdésre választ kaphatunk annak a bizonyos Saul nevű rabbinak a megtérésének történetéből. A történetet hosszasan, annak teljes terjedelmében felolvastam, ugyanis ez az egész történet jelenti Saul első nagy megtérését, azt a bizonyos „pálfordulást”, amelyben Krisztus sokféleképpen formálja át ennek az embernek, a közösségének és az egész egyháznak életét. Nézzük is meg néhány rövid gondolat erejéig, hogyan formálódott át Saul és rajta keresztül mások élete.

1. A folyamatot kétségtelenül Jézus Krisztus indította el. Ez a megállapítás a soron következő gondolatokra, eseményekre is igaz. Ő az, Aki többféle csodával is belépett Saul életébe. az első és leglátványosabb az a híres damaszkuszi úton történő esemény volt, amikor megjelenik Saulnak, beszél hozzá és az egyház legnagyobb üldözőjét megvakulva viszik be Damaszkuszba, ahol kényszerű böjtbe és imádságba kezd. Három „pihenőnapot” kapott, amikor is semmi mást nem csinált, mint beletekintett az életébe. Nemcsak a damaszkuszi útját vette számba, hanem az egész addigi életét, a neveltetését, az elveit, a buzgóságát, amik a tetteit, a beszédét mozgatták. Ószövetségi történeteket idéző az a félelem, megrettenés, kényszerpihenő, ami Saullal történt. Mintha csak Mózes vagy Ézsaiás elhívását látnánk magunk előtt. Mindenképpen egy olyan esemény történt vele, ami pihenőre, elgondolkozásra, számvetésre kényszerítette Sault. A bibliai görög nyelvben a „kairosz” azt az időt, időszakot jelenti, amikor valaminek a kijelölt idejéről beszélünk. Azt láthatjuk, hogy ilyen időszakok mindannyiunk személyes életében bekövetkeznek. Legyen szó egy igehirdetésről, amely megérint, egy nagy életbeli változásról, talán betegségről, gyászról, vagy a család bővüléséről, új munkahelyről – és még sorolhatnánk napestig azokat az eseményeket, amikor mi magunk is megállásra, önvizsgálatra kényszerülünk. Amikor szembesülünk azzal, hogy az életünk, ahogyan eddig éltük, nem mehet tovább. Amikor átérezzük, hogy mennyire gyengék, sebezhetőek, esendőek is vagyunk és semmi mást nem érdemlünk, csak halált és kárhozatot. Hogy az a világ, amelyben élünk, amelyet magunk köré építettünk, egyik pillanatról a másikra összeomlik és nincs semmi kapaszkodónk ebben a világban, nincs semmink, ami maradandó lenne. Reformáció ott és akkor történik, ahol az emberek, a gyülekezetek, népek ki tudják mondani, hogy nem mehet tovább Jézus nélkül az életünk. Ahol már nem elégszünk meg a régi foltozásával, hanem az új bort, új tömlőbe akarjuk tölteni. Vagy ha úgy ttszik, vhasználva a 2 évvel ezelőtti reformáiciós istentisztelet gondolatát, visszatérünk Isten igéjéhez, a Vele való kapcsolatra, mint ahogy Izsák is kiásta édesapja eltömődött kútjait. Erre a belátásra hív bennünket az Ige és így hív, vár bennünket vasárnap majd az Úr megterített asztala is.

2. Saul megtérésének második mozzanata Anániás szolgálata volt. Itt nemcsak Saul élete változik meg, de megváltozik az Anániásé is. Képzeljük csak magunk elé Anániást, ahogyan maga elé meredve próbálja Jézusnak értetlenkedve magyarázni, hogy a pokolba is több értelme lenne elmenni prédikálni, mint ehhez a vakbuzgó Saulhoz. Jézus pedig azt válaszolja, hogy márpedig Saul a kiválasztott, akinek még sokat kell tanulnia és majd neki is meg kell tapasztalnia, hogy milyen is, ha üldözik és szenvednie kell a hitéért. Ebben a pár mondatos tudósításban olyan mennyei erők mozognak, amelyek véleményem szerint egyáltalán nem kisebbek Jézus megjelenésénél. Elindítja Jézus az egyik megtért hívét ehhez az emberhez, meggyőzi őt és Anániás a szolgálatáben már így szól Saulhoz: „Testvérem, Saul.” Az az ember, akit eddig a gyűlölete, a fanatizmusa fűtött, most azt hallja, hogy az, akit üldözött, szeretettel közeledik felé és meggyógyítja és átadja a Szentlélek ajándékát. Anániásról nem olvasunk máshol a Szentírásban, de egészen máshogy alakultak volna a dolgok, ha ezt az egy nagyon fontos feladatot nem teljesíti.

Ehhez kapcsolódik Saul megtérésének harmadik mozzanata, amikor az általa üldözött keresztyének megmentik az életét. Leeresztik a városfalon, segítik a szökésben azzal a hittel, reménységgel, hogy Jézus Krisztus választott edénye ő. Saul mindezekre a cselekedetekre nem szolgált rá, mégis megkapta. Majd Jeruzsálemben mellé áll Barnabás és megvédi, kiáll mellette. Ezek az emberek azok, akik közvetítették Saul felé, mit is jelent a megváltott élet, Jézus kegyelme. Mekkora erő lakozik Krisztusban, aki ilyent ki tud munkálni az emberekben. Ugyanis mégegyszer mondom: Solus Chritus, Ő volt mindeneknek a mozgatója – de tegyük hozzá a történet alapján, hogy a megújulás ott következik be, ahol az emberek nemcsak a szavukat, de az egész életüket átadják Jézus Krisztusnak. Saul olyat tapasztalt meg ezektől a tanítványoktól, amit egész addigi élete során nem: Jézus Krisztus erejét.

Testvéreim, amikor ma önmagunkba, az egyházunkra, jövőnkre tekintünk, akkor kérdezzük meg magunktól: mi olyan emberek vagyunk, olyan gyülekezetek, egyház, amely ilyen belátásra, megtérésre ösztönöz embereket? Vajon a mi életünkből kisugárzik így Krisztus kegyelme, a Krisztusba vetett hitünk, hálánk? Nem cseréltük le ezeket talán azzal, hogy mások munkájára, nagy tetteire, döntéseire várunk? Nem inkább az jár bennünk, hogy mi az ilyen feladatokhoz túl kicsik, jelentéktelenek vagyunk?

Testvéreim, én nem tudom, hogy kire milyen küldetést bízott Jézus Krisztus. De az biztos, hogy ha csak elkezdjük számba venni a szűk és tágabb környezetünket, akkor hamar megfogalmazódhat bennünk a feladatunk is. Napokig ülhetnénk itt, hogy felsoroljuk a hitünk nagyjait, a reformátorokat, lelkészeket, presbitereket, hűséges gyülekezeti tagokat, de abban biztos vagyok, hogy a mi időnkben ha akarjuk, ha nem, jó vagy rossz példákká leszünk mi magunk is. Azt is tudom, hogy minden nagy reformátor, zeneszerző, tudós stb. mögött ott vannak azok a kicsi, sokszor névtelen emberek, akik a kezdőlökést adták, akiktől a jó ötletek származnak, akik megtanítanak imádkozni, akik megtanítják, mi is az a kegyelem, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Ne gondoljuk, hogy mi nem lehetünk, nem kell ilyenekké lennünk. Adjunk hálát a mi hitben előttünk járókért, a szüleinkért, barátokért, szolgatársakért és imádkozzunk együtt a Szentlélek ajándékáért, hogy ebben a világban mi magunk is olyanokká legyünk Krisztus által, akik elvégzik Isten üdvözítő munkájának rájuk kiszabott részét.

Az Ige bíztatásul is megíratott a mindenkori olvasók számára. Lám-lám, Jézusnak hatalmában van még az egyház üldözőjéből is hűséges követőt formálni. Így kell, hogy legyen nekünk is jó reménységünk a nehézségek, a világunk és a saját elveszettségünk, nyomorúságunk láttán. Jézusnak van hatalmában az újraformálás, az egyház és benne a keresztyének jövője is. Legyen hála Neki, ez a sors nem a mi kezünkbe adatott, de a feladatra minket is hív. Így adjunk hálát a mi hitben előttünk járókért, a szüleinkért, barátokért, szolgatársakért és imádkozzunk együtt a Szentlélek ajándékáért, hogy ebben a világban mi magunk is olyanokká legyünk Krisztus által, akik elvégzik Isten üdvözítő munkájának rájuk kiszabott részét. Ámen.

Print Friendly, PDF & Email