Elhangzott 2024. 08. 25-én.

Lekció: Mt 5,6. 6,9-10. 7,7-8 (válogatott versek)

Előima:
Mindenható Isten, mennyei Atyánk!
Örökkévaló trónusod elé száll dicséretünk és hálaadásunk. A szentek közösségében, a gyülekezetben keresünk és imádunk Téged. Köszönjük Neked, hogy bár Te vagy a dicsőség királya és a Szentek Szentje, Te mégsem veted meg a megtört és megszomorodott szíveket, hiszen tetszik Neked az alázatos szív és kegyelmes vagy azokhoz, akik egyedül Tőled várják az üdvösségüket. Szentlelked segítsen abban, hogy magunkat megalázva Tehozzád közeledhessünk és kérünk, közeledj Te is hozzánk és áldj meg minket, Atyánk, hadd érezzük
a Te jelenvalóságodat, hadd hallgassuk a Te hangodat és hadd fogadjuk magunkba a te Igédet, az életnek és igazságnak beszédét. Eléd hozzuk az Ige hirdetőit itt és mindazokat, akik a mai napon a Te nevedben szólnak. Hadd legyenek példái és bizonyságai annak az igazságnak, amit hirdetnek. Alázatosan figyeljék, értsék és magyarázzák a Te beszédedet és ne keverjék össze azt sem a világ cifraságával, sem az emberek okoskodásával. Szentlelked készítse elő azt a földet is, ahova az Ige magvai hullanak. Hadd felejtsük el a kívül maradt világnak minden kísértését és csábítását. Hadd mondjuk ellen az emberi értelmünk gőgjének, szakítsunk
a test és vér tanácsával és hadd fogadjuk a lélek szerinti tisztaságban szívünkbe a Te Igédet. A Te
beszéded feddjen, tanítson, kormányozzon, hogy hivatásunkhoz méltó életet élve legyünk szereteted hordozói és dicsőséged hirdetői itt a földön és odaát a mennyben. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság! Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás szálljon a Te nagy
nevedre! Ámen.

Textus: Jób 23,3-6.13-14

Kedves Testvéreim!
Előzményként hadd világítsam meg textusunk hősének, Jóbnak a helyzetét egy, a mindennapi életből vett képpel: képzeljük el, hogy egy olyan színházban vagyunk, amelynek egy két emeletes színpada van. A nézők soraiból mindkettőt látjuk: látjuk, hogy mi történik a fenti színpadon és mi történik a lent. Az alsó színpadon ott látjuk Jóbot, ahogyan a gyásztól megtörten, betegségekkel sújtva ül a hamuban, körülötte a barátaival. A felső színpadon pedig Istent és az Ő mennyei udvartartását látjuk. Felülről mindent lehet látni, mindent lehet irányítani, de az alul levők csak a saját térfelüket látják. Nem láthatnak fel, és nem tudnak oda jutni. Jób könyve – és ezen belül a mai textusunk – mindazoknak íródott, akik tudják, hogy mindannyian az alsó színtéren vagyunk. Látjuk a saját világunkat, megtapasztaljuk Jób fájdalmát, a bőrünkön érezzük Jób betegségét. A Szentírás arra hív minket, hogy vegyük észre magunkat Jób helyén. Mai igénk Jóbot három helyzetben mutatja meg nekünk és mi ebből a három helyzetből meríthetünk Isten Igéjének gazdagságából. Ez a három helyzet (vagy stáció) a következő: (1) a
magányosan kereső Jób, (2) a perelve imádkozó és (3) a Mindenható árnyékában ülő Jób.

Először is Jób azt panaszolja el, hogy nem találja Istent. Ki ne szeretne Istennel találkozni?
Egyáltalán hol találjuk Őt? Jób lázad, forrong, panaszkodik, de a szavaiból a teljes magány érzése árad. Ott van mellette a felesége, de nem törődik vele. Ott vannak a barátai, de nem értik meg őt. Úgy érzi, hogy nincs senkije, akinek panaszkodhatna! Nem érti, hogy miért történnek vele a tragédiák, ő nem érzi azt, hogy barátai joggal okolnák a történtekért. Érzi, hogy a barátai hiába próbálják a bűnnel megmagyarázni a történteket. Eljut oda, ahova az ember önmagában eljuthat a hitében: nem tudja a válaszokat! Őt nem vigasztalja meg a Tanítás, nem vigasztalja a találgatás, hogy vajon Isten mit miért cselekszik. Ő egyenesen Istennel akar beszélni. Eljut életének egy nagyon fontos felismeréséhez és az egyik legfontosabb kérését fogalmazza meg: „Bár tudnám, hogy hol van Isten!” Modern világunkban azt gondoljuk, hogy mi mindenre tudjuk a választ. Bármi is történjék, van egy magyarázat, egy tanítás a tarsolyunkban. Mert hát Testvéreim, milyen nehéz is azt mondani, hogy nem tudom! Milyen nehéz pillanat az, amikor a szenvedő ember mellett nem tudunk megszólalni, mert nem lehet! Milyen nehéz is az érzés, amikor rájövünk, hogy a válaszok, amik eddig talán elegendőek voltak, most teljesen hasztalanok. Elég egy hirtelen jött kár, ami tönkre teszi a munkánkat. Elég egy hirtelen jött haláleset, egy ágynak döntő betegség. Elég egy költözés, amely felborítja azt az életet, amit eddig éltünk. Mert mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor akármennyien is vannak mellettünk, akárhány magyarázatot kapunk is, egyedül maradunk, kész válaszok nélkül. Igénk első nagy kérdése az, hogy vagyunk-e elég bátrak megkérdezni: „Hol találom Istent?” Van-e akarat bennünk, hogy akár egyedül is elkezdjük az Istent keresni? Félre ne értsetek: akár úgy is, hogy agyülekezet élő tagjai vagyunk? Mert oly sokan gondolják – és én is de sokszor gondoltam azt – hogy egy lelkész, egy presbiter, egy hitben járó ember majd megmondja a helyes választ. Isten azonban időről időre ad olyan eseményeket, alkalmakat, vagy éppen kérdéseket a szívünkben, amelyekben nem segíthet más, csakis Ő. Várja, hogy keressük, hogy elinduljunk magunk. Kérdezzük meg magunktól, hogy nekünk elég-e mások véleménye vagy a készen kapható, előre gyártott sok-sok válasz? Jób abban múlta felül a barátait, hogy belátta: Istent nem lehet behatárolni, megmagyarázni, szabályokhoz kötni. Nem mondhatjuk meg Neki, hogy hol és mikor rendeljen és fogadjon minket. A 20. század híres katolikus tudósa, Prohászka Ottokár így fogalmaz: „Van egy világ, ahol semmi sincs, csak Isten és én! … Ez az Isten világa, az Ő háza, itt fakadnak kegyelmi forrásai; e csendben hallatszanak léptei s hívó szava. Vesd le saruidat, ez az a szent föld; térdelj le, borulj arcra… Legyen ez a te szülőfölded is. Becsüld és szeresd!”

De hogyan is viselkedünk Isten világában, ebben az isteni világban? Jób szavai ugyanis nem
tartoznak a „mintaimádságok” közzé. Sokkal inkább azt kérdeznénk, hogy hogyan merészel így beszélni Istenhez? Ki az közölünk, aki a gyermekét arra tanítja, hogy tegyen szemrehányást Istennek! Nem tudok olyan lelkészhallgatóról, akit arra tanítanak, hogy szemrehányást tegyen Istennek. Minket sokkal udvariasabb, modorosabb imádságokra neveltek, nem pedig ilyen vakmerőre, mint amilyet Jób mond. De vajon valóban ennyire el kell határolódnunk Jóbtól? Ugyanis imádsága valóban nem „szép”, de teljes mértékig őszinte! Nemcsak Jób imádkozik ilyen szavakkal, hanem a Szentírás megannyi szereplője perlekedik Istennel. Elég csupán a zsoltárírókra gondolnunk, akik teljesen kiöntötték szívük fájdalmát és vágyát Isten előtt. Nem kerteltek, nem kedveskedtek. Jakab apostol úgy beszél Jóbról, mint akinek az állhatatossága híres volt az emberek között. Sokszor nem a szelídségre, a jóneveltségre van szükség, hanem az állhatatosságra, a kitartásra. Mert amíg az életünkből csupán a szalonképes ügyeinket, a betanult imádságainkat visszük Isten elé, addig arról teszünk tanúbizonyságot, hogy nem bíztuk teljesen Rá magunkat. Addig pontosan a legnehezebb próbákban, a mások előtt is titkolt terheinkben nem hagyatkoztunk Rá.
Hajlamosak vagyunk időről időre elfelejteni azt a szabályt, hogy az Istenhez járulásunk módját Ő
határozza meg és nem mi. Nem várja tőlünk azt, hogy mosolyt erőltetve, képmutatással érkezzünk Őhozzá. Sokszor vagyunk abban a helyzetben, amikor az énekkel együtt mondjuk: „Jövök semmit nem hozva / Keresztedbe fogódzva / Meztelen, hogy felruházz, / Árván bízva, hogy megszánsz!” Jób perlekedésében és szemrehányásában is ott van a bizalma, amit nem lehet tőle elvenni. El sem tudja képzelni, hogy Isten eltiporná őt, hanem teljes szívéből bízik abban, hogy Isten meghallgatja. Ezek a szavak így válnak Jób imádságává, zsoltárává. Az ő hangján, ott és akkor, ahogyan a lelkében van. Vajon hogyan szólal meg a zsoltár a mi hangunkon? Milyen a mi imádságunk? Kívánom, hogy sokszor jussanak eszünkbe Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra c. verséből a következő sorok:

Néha átokkal panaszlom /
de Ő így szól: „Nem haragszom!”

Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

Ezzel a kitartó, perlő imádsággal Jób rádöbbent és meglátta Isten Mindenható voltát. Következtetése egyértelmű: ő mindent megtett, minden más Istenen múlik. Az Egyetlenen, akihez fogható nincs más. Az Egyetlenen, aki bármit megtehet és megteszi, „amit lelke kíván.” Jób ettől az Istentől megretten, hiszen Isten mindenható voltára az embernek nincs más reakciója. Ameddig nem gondoltunk Isten mindenható voltába bele, ameddig nem éreztük ennek a súlyát, addig még azt hisszük, hogy Istent le lehet fizetni, Őt lehet befolyásolni és irányítani. Vajon a mi életünkben minek kellett és kell történnie, hogy belássuk Isten Mindenható Hatalmát? Hogy belássuk, hogy Ő bármit megtehet, ha akar és nem tesz semmit, amit nem akar? Gondoljuk csak végig, milyen abszurdul hangzik egy kívül állón számára, hogy egy olyan Istent kell szeretnünk, Aki bármit megtehet velünk és mi ki vagyunk szolgáltatva neki! Jób keserű szájjal mondja: Bizony, véghez viszi, amit eltervezett felőlem és még ennél sokkal többet is! A maga szintjén, az ember szintjén Jóbnak teljesen igaza van. Ennél többet magunktól nem tehetünk, minthogy megrettenünk! És mégis Jób szavai számunkra sokkal inkább vigasztalóak,
minthogy ijesztőek. A Heidelbergi Káté egyenesen azt mondja, hogy Isten Mindenhatósága az egyetlen vigasztalásunk! Mert Ő nem befolyásolható a barátok, az emberi tanítások, a jócselekedeteink által, de erre nincs is szükség, mert Ő jóindulattal van felénk. Mert elküldött hozzánk Valakit, akin keresztül megmutatta, hogy mit is akar véghez vinni. Jézus Krisztusban nemcsak a szeretetét mutatta felénk, hanem egyenesen arra tanított, hogy rögtön az imádságaink elején az Ő akaratának beteljesüléséért imádkozzunk. Nem tekinthetünk Isten akaratára máshogyan, mint Jézuson keresztül.
Kedves Testvéreim, naponta vizsgázunk abból, hogy mi hogyan mondjuk azt, amit Jób: „Bizony,
véghez viszi, amit eltervezett felőlem és még ennél sokkal többet is!” Keserű szájjal vagy bizalommal? Jób könyvének egésze erről a nagy vizsgáról szól, a nagy kérdésről: mi meddig maradunk hűségesek Istenhez? Milyen a kapcsolatunk Istennel? Addig szeretjük Őt, ameddig úgy cselekszik, ahogyan mi parancsolgatunk? Ameddig megfelel az általunk alkotott elvárásoknak? Tudunk-e továbbmenni vele az ismeretlenbe, ahol az eddigi válaszok kevésnek bizonyultak, ahol új kihívások várnak ránk és ahol új helyzetekkel kell barátkozunk? Ragaszkodunk-e Hozzá a szenvedéseink közepette? Ebből naponta vizsgázunk. Végső soron pedig mindannyiunkat vár a legnagyobb vizsga: képesek leszünk-e hűséggel és szeretettel keresni és követni Őt oda is, amit Ő készít nekünk? Képesek leszünk-e hittel elbúcsúzni
ettől a világtól és követni Őt egy olyan világba, amelyet „szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt?”
Ezen az úton sokszor érezhetjük magunkat egyedül. Sokszor rettenhetünk meg. Nem láthatunk, nem juthatunk fel az isteni színtérre, de egyet tehetünk: Jób példájából merítve, kitartóan keressük az Istent, követve a mi Urunk Jézus Krisztus mondását: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Isten Mindenható akarata nélkül a Szentírás hősei nem váltak volna azzá, aki lettek. Sok olyan
embert ismerünk a Szentírásban, akik először szembe mentek Isten akaratával, de Isten mégis
beteljesítette rajtuk „szíve vágyát.” Ilyen ember volt Mózes, akinek esze ágában se volt visszamenni Egyiptomba. Ilyen ember volt Jónás, aki pontosan a Ninivével ellentétes irányba indult el. Ilyen volt Saul, akinek vakon kellett a porba hullania, hogy aztán sokat szenvedjen és szolgáljon Jézus Krisztus szolgájaként. Ők maguk is sokszor kérték Istent, hogy ne tegyen így velük, sokszor lázadtak – de mégis élő kapcsolatban maradtak Istennel. Lássuk meg az Ő életükben, mivé is vált az a „sokkal több”, amit Isten eltervezett felőlük. Nemcsak az Ő életük, hanem a körülöttük élő embereké, egész népeké változott meg, mert Isten beteljesítette rajtuk az akaratát. Gondoljunk csak a távolban élő keresztyén mártírokra, akiken Isten akaratából szenvednek és halnak meg Jézus nevéért és így lesz szenvedésük magvetéssé a világban. Isten beteljesíti akaratát és így teljesíti be az Ő örök uralmát és hozza egyre közelebb az Ő Országát, amelyben nekik is, nekünk is és minden Jób lelkületű embernek helyet készít. Keressük és
soha ne hagyjuk el az Urat, Akiért megéri az egész világot is megkerülni és Ő itt lesz velünk.
Ámen.

Utóima:
Felséges Istenünk, mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által!
Te megígérted nekünk, hogy ha valamit a te Szent Fiad nevében kérünk Tőled, megadod nekünk
kegyelmesen. Nem kérünk kevesebbet, mint a Te jelenlétedet. Hajlamosak vagyunk emberi
bölcsességgel, halott tanításokkal és a világ által kínált lehetőségekkel lecserélni Téged. Ezért a Te irgalmad jele az, ha felébreszted bennünk az Utánad való olthatatlan szomjúságunkat. Köszönjük Igédet, amelyben Magadhoz hívsz életünk szűk ösvényéről és a Te társaságodat kínálod nekünk. Szentlelked tegye számunkra otthonná azt a világot, ahol kettesben lehetünk Veled, amelyben Te vagy minden Mindenekben.
Köszönjük, hogy nem kell félnünk, hiszen Jézusban ezt mondtad: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Szentlelked erősítse a mi kicsiny bizalmunkat, hogy életünk minden dolgában csak Téged kérjünk és keressünk. Te légy velünk akkor is, ha esetleg a mi szemünk elhomályosul és nem látunk Téged. Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk és imádkozz értünk! Nélküled semmik vagyunk, nélküled semmit sem tehetünk! Nélküled nem lelünk otthonra és irgalomra. Nélküled nincs gyógyulása a betegnek és nincs vigasza a gyászolónak. Nélküled minden örömünk és igyekezetünk hiábavaló. Most már látjuk és érezzük, hogy a legtöbb, amit magunkért, szeretteinkért és ezért a világért hittel kérhetünk, az, amit Te magad parancsoltál és tanítottál nekünk, amikor azt mondtad: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk…”

Áldás: 1 Péter 5,6-11: Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy
felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.