Igehirdetés

„Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem?” (Jób 6,11)
„Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” (Jeremiás Siralmai 3,26)

Kedves Testvérek!

Ebben az idei, nagyon különös adventben akár a mi szívünkből is kiszakadhat „Honnan vegyek erőt a várakozásra? MI várhat még rám, hogy tovább reménykedjem?” Mert ebben az évben más a várakozás. Várakozunk… várjuk a híreket a kórházba került szerettünk felől, várjuk, hogy egybe gyűlhet-e a család az ünnepek alatt, várjuk, hogy hogyan telhet el az előttünk álló hét, várjuk, hogy milyen rendelkezések születnek. Várunk. Talán megfáradtan. Talán reményt vesztetten, talán belefásulva. És megannyi várakozás mellett Istennek hála megélhettünk a várakozás idejét, az adventi időszakot. Azokat a heteket, melyeket áthat valami különös hangulat, ami készít minket karácsony ünnepére. Mikor az utcákat, tereket megtölti a „próbamézeskalács” illata, mikor előkerülnek a kamra mélyéről a varázslatos fűszerek, mikor kikerülnek a kicsi, melegséget nyújtó fények az otthonokba, és mikor hétről hétre fellobban egy-egy gyertyaláng. Legalábbis így volt az elmúlt években. Idén majdnem minden más. Valami azonban nem változott, mégpedig, hogy „Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” Most megadatott nekünk a csendesség, elcsendesedés.

Igéink szereplői némileg hasonló helyzetben beszéltek a várakozásról, annak lehetőségéről és nehézségéről. Jób élete romokban hever: gyermekeit és szolgáit, vagyonával együtt elvesztette, betegen és magányosan mondja ki e szavakat. „Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem?” Már gyerekkorban is nagy erőfeszítésbe kerül megtanulnunk, megtanítanunk a türelmes várakozást. Várni a megígért ajándékra, várni a barátokra, a téli szünetre. Várni az Igazira, várni és türelmesen munkálkodni a családi házért, megélhetésért, jobb munkahelyért, jobb körülményekért. Várni a találkozást a szeretteinkkel, várni addig, ameddig csak lehet… és a kis dolgok várásától az igazán fontos dolgokra vagy személyekre várni nagyon nehéz. Sokszor embert próbáló feladat nem elindulni, nem a saját kezünkbe venni az irányítást, hanem türelemmel lenni. Jób helyzete pedig oly szélesre tárja a várakozást és a reménységet, hogy felteszi a kérdést számunkra: várjuk-e a valóban Igazit? A valóban Igaz Bírót, a Békesség Fejedelmét, az Örökkévaló Tanácsost? Mert az Úrra várni, a Vele való találkozásra várni – az Isten hiányát érezni elviselhetetlen. Ne éljük át, amit Jób átélt, de gondoljunk bele, hogy milyen egy kórházi ágyon a gyógyulást várni. Milyen éhesen és fázva egy kis darab kenyeret és egy kis meleget várni. Gondoljunk bele, hogy milyen a fegyverek ropogása közepette a békét várni, szeretteink hazatérését várni. Mert Istent várni sokszor ennél is nehezebb. „Honnan vegyek erőt a várakozásra?” – kérdi Jób, mert tudja, hogy az emberi erő hamar elfogy. Még a Prédikátor is (a hagyomány szerint Salamon király) is belefásul az életbe és amikor minden elkezd szürkülni, elromlani, ott már az ember csak siratni tud (Préd 12. fejezet). Az advent minden évben azt jelzi, hogy a várakozás az ember életének szerves része és bizony sokszor nehéz és megpróbáltatásokkal teli. De nem mindegy, hogyan várakozunk: mint egy szilaj ló, amely hiába rugódzik, vagy mintegy megszelídített ló, amely bízik a gazdájában (Kálvin).

Nemcsak személyenként várakozunk, hanem várakozunk közösségeinkben is. „Jó csendben várakozni az Úr szabadítására” – mondja az Ige leírója, látva az elpusztult Jeruzsálemet, a fogságba került, reményét vesztett, öklét az ég felé rázó népet. Várakozott Izrael akkor a szabadítóra és várakozunk mi is, most az egész világ a gyógyulásra. Várakozunk az Úrral való találkozásra, mert ahogyan a mi életünk nagy kérdéseit, úgy a világ életének nagy kérdéseit is csak az Úrral való találkozás válaszolhatja meg. Amikor látjuk, hogy talán hiába minden emberi teljesítmény, siker, mert a lényegen úgy sem változtat. Amikor látjuk, hogy milyen aprók vagyunk, mennyire kiszolgáltatottak, amikor látjuk a halál szörnyű hatalmát, nem tehetünk mást, mint várjuk az Úr szabadítását.

„Mi várhat még rám, hogy reménykedjem?” – ezt kérdezhetjük Jóbbal együtt. A válasz pedig neki is, nekünk is az Úrral való találkozásban van, Aki Jézus Krisztusban jön elénk. Tudhatjuk, hogy Ő vár ránk, ezért reménykedhetünk. Az első adventi gyertya lángja a hité. Azt jelképezi, hogy a hit az, amely a teljes sötétségben képes világosságot gyújtani. „Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róma 5,1-5)

Az idei adventben szükségünk lesz az állhatatosságra. Ez az időszak emlékeztet arra is, hogy az Úrral való kapcsolatunk soha nem lehet gépies. Ő nem akkor jön, amikor mi szólítjuk. Sőt: imádkoznunk is kell, hogy ne engedjen kísértésbe esni és szabadítson meg a gonosztól. Számunkra késik, de mindig vár ránk. A terhek alatt megerősödött, imádkozással és reménységgel teli várakozás mondja: „Jövel Uram, Jézus!” Ez a várakozás válhat majd örömtelivé, amikor rájön: az Úr nem a mi érdemeink szerint, hanem ingyen kegyelméből szabadít meg a reménytelenség börtönéből és hirdetteti Jézus Krisztus szabadítását. Keressük ezt a szabadítást és ráadásul minden megadatik nekünk.

Történet

“Minden percben elhagyja valaki a világot. Ez nincs korhoz kötve.
A rideg tény az, hogy mindannyian sorban állunk, anélkül, hogy ezt felismernénk. Nem tudjuk mennyien állnak előttünk, nem tolakodhatunk, nem is engedhetünk senkit magunk elé.
Ami a megváltoztathatatlan az az, hogy nem kerülhetjük el a sorban állást, amibe fogantatásunkkor állunk be.
Amíg sorban állunk, sok fontos dolgot tehetünk meg a várakozás kellemesebbé tételéért:

Élvezz minden pillanatot
Tégy különbséget a hasznos és haszontalan dolgok között
Legyen fontossági sorrended
Legyen időd magadra, és szeretteidre
Mosolyogtass meg embereket

Konfliktusokat próbáld száműzni az életedből amennyire csak lehet.
A békét keresd még akkor is amikor nagyon nehéz.
Tudasd azokkal, akik fontosak neked, hogy mennyire szereted őket.

A sor halad, és nem tudhatod, hol állsz benne.”

ÉNEKJAVASLAT: Zengjen Hálaének (kék): 88-91, 97.

1. Jöjj, népek Megváltója! Így kér a föld lakója, Jöjj, lelkünk drága fénye, Szívünk édes reménye!

2. Te érkezel Atyádtól Mennybéli palotádból, Hogy itt megvívj miértünk, És légy mi pajzsunk, vértünk.

3. Ím, készen vár a jászol, A szív többé nem gyászol, Az éjszaka világos, Az ösvény barátságos.

4. Ó, szállj közénk, Királyunk! Íme, eléd kiállunk: A sötétség elmúljon, A hit fénye ragyogjon!

Ambrosius 334-397 himnusza (Veni redemptor gentium). Luther Márton 1483- 1546.

1. A sötétség szűnni kezd már,
Az a csillag eljő hozzánk,
Véget ér a gyász, a sóhajtás.

2. Ahol az a csillag kigyúl,
A többi mind elhalványul,
Őelőtte minden térdre hull.

3. Ahol annak fénye árad,
A halálból élet támad,
A gonosznak híre sem marad.

[Kánon]

//: 4. Ébredj föl hát, aki alszol,
Támadjál föl a halálból
S fölragyog majd néked a Krisztus. ://

[Coda]

S fölragyog majd néked a Krisztus.