Elhangzott 2023. június 4-én Ártándon és Váncsodon.

Olvasandó igeszakaszok: 2Kir 18,13-17, Jer 6,1-11, Luk 22,24-27, Mt 5,9 (textus)

Kedves Testvérek, ünneplő gyülekezet!

A magyarság emlékében a trianoni békeszerződés sötét és fájó emlék, amely mind a mai napig kísér minket, kihat nemzetünk életére. Egy igazságtalan béke, csakúgy, mint a világtörténelem szinte összes békeszerződése. Mert nincs békesség, mi nem tudjuk, mi az, mi nem is igazán akarjuk azt. Legalábbis ha akarjuk is, nem úgy, hogy az valódi béke legyen. A világtörténelemben a békés időszakokat valamely nagyhatalom nevével szokták jellemezni: Pax Romana, Pax Mongolica, Pax Americana. Egy békés világ, mely egy ország, egy politikai vezetés akaratából született. Abból, hogy az erősebb nép minden akaratát ráerőltette másokra, „rendet tett“ a világon és annak babérjait leginkább ő aratja le. Béke, amelyhez háború, vérontás és halál vezetett. Béke, amely törékeny, amely csak arra jó, hogy – amint a régiek mondták -, hogy felkészüljünk a következő összecsapásra. Ilyen a történelem, ennek lettünk oly sokszor haszonélvezői, és lettünk Trianon által súlyos vesztesei.

Ugyanilyen békekötési probálkozással találkoztunk a felolvasott lekcióban: az asszírok által elpusztított Júda királya, Ezékiás behódol, és az asszír szuperhatalom uralkodója közli vele a békefeltételeket: arany és ezüst, amiért még az Úr templomát is meg kellett csonkítani. De ez sem volt elég. Meggondolja magát és teljes behódolást követel. Egyféle béke, egyfajta megoldás van számára: az övé. Nincs más, ezelőtt kell térdet hajtani! Diktálja a békét: ezt teszed vagy meghalsz. Ilyen békében élünk sokszor otthon, ha nem tudunk kompromisszumra jutni, az iskolai veszekedésben, a munkahelyi rivalizálásban.

Bármennyire is fáj az önérzetünknek, igazságérzetünknek, de azért nem szólhat e nap olyan ökölrázásról, hogy „majd visszaadjuk.“ „Majd bosszút állunk.“ Nem is kell önmagunkat piedesztálra állítani. Elég csak más népeket megkérdezni. Mindegyik számára megvan a maga trianonja, sokak számára fájdalmasabban, mint nekünk. A kérdés az, hogy mi hogyan képzeljük a békét? Sokat beszélünk róla. Sokat mondjuk a jelen világhelyzeteben, magyarok, hogy „békesség.“ – mint Jeremiás korában, de ahogyan akkor nem volt, úgy most sincs békesség. Azt látjuk, hogy a világ a pusztulásába rohan, de nem a megegyezés felé. Tudjátok, megdöbbent, ahogyan a háborús felek oly nagyon bele tudják élni magukat a saját igazságukba. Hiszen mindenki a békéért harcol. Mindenki csak védi magát. Mindíg a másik a hibás. Hol van a keresztyénség, a józan keresztyénség hangja hozzájuk képest?

Azt látjuk, hogy a világ újra fegyverkezik. Hogy az ellenségedkedés parazsa egyre jobban hevül. Mindenki arról beszél, hogy a béke lehetetlen, ahhoz előbb győzni kell, a másikat eltiporni. Valóban? Hol van hát a mi hangunk, amely azt megkérdezi: miért olyan nehéz igazi békét kötni? Ugyan, mi ennek az akadálya? Egy válasz van rá: mi magunk és a szívünk. Semmi más. Ha a békéhez mi is úgy állunk, mint Asszíria királya.

Milyen érdekes, hogy Jézus azt mondja: akik békét teremtenek, azok Isten fiainak, gyermekeinek neveztetnek. Miért?

1. Először is, mert ha belegondolunk, semmi közünk a békéhez, ha nem Isten szerint járunk el. A béke a Szentírásban nem azt jelenti, mint az emberé. Hanem két fél rendezett, elrendezetett viszonyát. A mi viszonyunkat Istennel Jézus rendezte el és az életével fizetett. Nem szolgák, nem ellenségek vagyunk, hanem gyermekek… illik ránk ez a név? Merjük, akarjuk vállalni ezt, akár egy világgal szemben is? Ugyanis nekünk még elődeinknél is nagyobb a felelősségünk! Mert mi tényleg mindent elveszthetünk. Nemcsak az ország kétharmadát, hanem az egészet. Nemcsak a lakosság 60%-át, de mindenkit. Nemcsak a gazdaság jelentős részét, hanem még a betevő falatot is. Nagyon könnyű eljutni oda, nagyon nehéz az emberiség hajóját elkormányozni onnan. Kinek a feladata ez, ha nem a miénk? Nem igaz, hogy mi ehhez túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk. Vegyünk példát csak az első keresztyénekről. Nálunknál sokkal jelentéktelenebbek voltak, szegények, nem tudjuk a nevüket, mégis képesek voltak egy egész világot megváltoztatni. Nem nagy szavakkal, csak a Jézusba vetett bizalmukkal és a szeretetükkel. A világ igenis figyel ránk. Az emberek keresik a kapaszkodót, a biztonságot. Az ókori királyok is szerették magukat erős hadvezérnek, jó pásztornak, gazdagságot hozó „főnyereménynek“ mutatni magukat – ezt mondja Jézus is. Ha a hazugságuk milliókat mozgatnak meg, nem dughatjuk homok alá a fejünket az igazsággal.

2. Isten gyermekeiben maga az Úr munkálkodik. Szentháromság vasárnapján vagyunk, Pünkösd után. Vajon a Szentlélek valóban meg tud változtatni bennünket? Akarunk meggyógyulni a zsörtölődésből, haragból, akaratosságból? Ez az ünnep e helyen nem válhat a bosszúvágy dédelgetésévé. Sőt: Trianon után a református egyházban – csakúgy, mint a második világháború után -, aktív belmisszió, ébredési mozgalmak indulnak meg. Tömegek kezdik el Istent keresni, megtelnek a templomok. Csakhogy nekünk nincs lehetőségünk megvárni az új világháború végét. A Szentlélek munkáját és bátorságát pedig naponként kell kérni a szolgálathoz. Mert bizony, nem életbiztosítás ma sem Isten Igéjén keresztül láttatni az eseményeket. Mert ha így tesszük, akkor nem lesz okunk magunkat sajnálni. Még Trianon után, még a kommunizmus után sem. Hanem hálát kellene adnunk és így munkálkodnunk, hogy még itt vagyunk. Akkor még nehéz helyzetben is meg kellene látnunk a nálunk is szerencsételenebb embereket és népeket. Akkor meg kellene bocsájtanunk azoknak, akikhez kerültek földjeink. Ez pedig ma sem tetszik. Ezzel nem lehjet népszerűnek lenni. Jézus sem volt az. Azonban mennyivel másabb, felemelőbb lenne: mi nemcsak a kis magyarok, az elégedetlenkedő, síránkozó magyarok vagyunk, hanem Isten gyermekei, Isten népe. Azok, akik akkor is kitartanak, amikor nem könnyű. Akik akkor is a megbékélést, a rendezett viszonyt, az együttélés lehetőségét keresik, amikor mások nem. Akik nemcsak az orrukig látnak, nemcsak térképeket nézegetnek, de gondolnak a jövőre is és itt is valami egészen más: Istenhez tartozó, isteni magatartást tanúsítanak, mint Jézus megváltottjai: hálából.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a fontosabb: a hazaszeretet vagy a keresztyén hit? A kettő ellentét vagy összetartozik? Ha nemcsak kultúrkeresztyének vagyunk, hanem tényleg közünk van Jézushoz, akkor magától értetődő, hogy bár a népünk tagjai vagyunk és megtanultuk a Szentírásból, hogy fő dolgunk a lakóhelyünkért, országunkért munkálkodni, azt az Istentől tanult módon, szeretettel és krisztusi módon tesszük. Egyedül így nem válik képmutatássá a templomba járásunk és ünnepléseink.

3. Isten gyermekei még az igazságtalan békében, még a próbában sem maradnak tétlenek, sem restek a tanulásra. Egy ókori történetíró leírja, hogy a babiloni fogságban Izrael a pogány, és utálatos babiloniaktól csak tanult valamit. Azt látták, hogy a babiloniak a szegények, utcára kerültek mellett soha nem mentek el segítségnyújtás, jó szó és bíztatás nélkül. Ott is volt mit tanulni. A magyarságnak van-e alázata tanulni a saját fogságában? Vajon Istennek meddig kell ránk, másokra várni? Attól nem lesz béke, ha mi mondjuk. Akkor lesz az, ha az Úr szavát követjük. Ha a mai magyarság megtanul hálát adni: ami volt, az a történelem része. Történt ez mással is, mind a mai napig történik. Beszélgessünk el Palesztin keresztyénekkel, szomszéd más nemzetiségű emberrel, akinek a gyűlöletét ugyanúgy szítják, mint a miénket. Tanuljunk meg kilépni az ellenség-barát kettősségből. „Köztetek ne így legyen!“ – mondja Jézus.

Szentháromság vasárnapja van – arra az Istenre figyelünk, Akit nem mi találtunk ki Atyaként, Fiúként és Szentlélekként, hanem Ő így jelentette ki Magát. Csak annyit tudhatunk Róla, amennyit Ő magáról elmondott nekünk. Személyesen pedig az engem és titeket szerető Atya, az értünk Önmagát feláldozó Fiú és a bennünk munkálkodó Lélek. Azzal az alázattal álljunk népünk történelmének vizsgálatához, a békére való törekvésre, az egymás közötti együttélés szabályainak kialakítására, amilyennel Őrá tekintünk, hiszen mindezekhez a helyes iránymutatást egyedül Tőle nyerhetjük.

Oly sokszor hallom, hogy nincs mit tenni: az ember, a világ ilyen. Az erősebb győz, a gyengébb veszít. Természetes a konfliktus. Nevezhetjük mi azt természetes kiválasztódásnak is, ahogyan Darwin tette. Megideologizálhatunk mindent, háborút és békediktátumot, de ettől még az igazság az, hogy lehet békében élni, békére – két fél rendezett viszonyára. törekedni. Persze akkor, ha Isten szavát, akaratát nem vesszük semmibe, nem becsüljük le, nem legyintünk rá. Minden ezen múlik. Nem én akarlak titeket meggyőzni, hanem az Úr szava. Ha békében akarunk élni, ha gyarapodni, erősödni akarunk, ha békességet akarunk, akkor mi is csak a Szentháromság Istenhez folyamodhatunk ezért, megtéréssel, könyörgéssel, imádsággal.