Textus: ApCsel. 27:9-26 https://abibliamindenkie.hu/uj/ACT/27/

Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!

Az ökumené egyik jelképe a hajó, amely az élet nagy tengerén annak nagy viharában van. Együtt vagyunk egy hajóban. Ahogyan mondani szoktuk egy hajóban evezünk. Nagy jelkép és üzenete van ennek a mai igét nézve is. Hiszen Pál apostolt az akkori kor egyik leggyorsabb járművével szállították fogolyként Rómába a császár elé.

     Bizony egy hajóban vagyunk, de nem egyformák, de mégis egy cél felé megyünk. Kell mennünk! Ha busszal akarunk bejutni Debrecenbe, akkor is több féle ember utazik a buszon. Elfogadom, hogy ki milyen, milyen ruhában, milyen ápoltan, hogyan utazik. Nem a külső a lényeg, hanem a haladás, a cél felé. De sokszor elfelejtjük, hogy az egyházban, a keresztyénségben is ez kellene, hogy ott legyen. Menni a cél felé, nem leragadni a külsőségekben, azon hogy ki milyen kinézetre, beszédre, énekhangra, avagy más a világ szemlélete, honnan jön és hogyan, milyen a múltja, a családja, a környezete. De sokszor leragadunk ennél, és nem együtt evezünk, hanem össze vissza. Pedig ez kellene, mint egy hajónál is, az együtt evezés, azaz egyirányba, mert ha csak az egyik fél evez, akkor a hajó alig megy, sőt lehet, hogy magán körül forog. Mennyisszer tényleg csak magunkon körül forgunk. Mindenki a maga felekezetében, és elfelejtjük, hogy nem csak egy hétig, vagy egy évben egy néhány alkalommal kell ökumenét gyakorolni, testvéri közösséget.

Talán egy kicsit ünneprontóan hatnak ezek a mondatok, de mégis, a világban is, a keresztyénség szétszabdalódott, olykor – olykor mutatja egységét, de valahogy ez nem állandó. És talán ezért van, hogy nem halad a hajó, sőt elfogynak az emberek, mert mindenki a maga hajóján akar menni előre. Le – le oldunk egy-egy kisebb hajót a nagyról, és megyünk a magunk útján. De Isten figyelmeztet, mint Pál az akkori hajó legénységét, hogy így kárt okozunk, magunknak és annak amit szállítunk a rakományban is.

     Mert bizony van rakomány is. Az akkori korban több hétre előre berendezkedtek a hajón, felkészültek, és meg volt mindenük. Ugyan így tesz az ember is földi élete folyása alatt, sok mindent beveszünk a hajónkba, életünkbe, családunkba, és egyházunkba. Ez a mi rakományunk, testi – lelki batyunk. Sok – sok olyan dolog, ami kell, de van megannyi dolog, ami felesleg, sőt lehúzó teher.

Mert igen, kellenek, az elsajátított tulajdonságok, a tálentumok kamatoztatása, az élet könnyebbé tétele, de mégis van megannyi vacak is az életünkben, a hajónk rakományában, ami lehúz, teher. És tudjátok az a baj, hogy a hajózás, elveszti az értelmét, mert már nem a cél a fontos, hanem a rakomány. A tárgyi dolgaink, a berendezett életünk, a kényelmünk, a javaink. Hányan görcsösen ragaszkodnak ezekhez, és csodálkoznak, hogy nem halad a hajó, nem megy az élet előre.

Pál azt mondta: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.  Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,  de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van,

 annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Hogy állunk mi ezzel? Pál tudott menni előre, félre tudott tenni megannyi dolgot, felesleges erőlködést, sallangot, sértettséget, fájdalmat, és engedte, hogy az Úr sodorja az életét a megfelelő irányba a cél felé. Nem vette le tekintetét az Istenről. (Történet a kisfiú és az apa hajózásáról a viharban: Vesd az Úrra a te terhedet és Ő gondot visel rád…) Mi kire nézünk? Hol a tekintetünk? Sokszor csak a negatív dolgokon, a hiányon, a veszélyen, a viharon….

A tanítványok, a kersztyének élete nem lesz soha mentes a viharoktól, még mikor Jézus is ott volta tanítványok hajójában akkor is viharba kerültek. Összecsapnak bizony a hullámok a fejünk fölött.

 Azt mondja egy másik helyen a Filippibeliekhez írott levelében: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Meg van e bennünk ez a mindenre elgendő erő a Krisztusban? Hogy bizony, ha kell kihajítom a dolgokat az életem hajójából, ami nem kell és inkább nélkülözöm, mert tudom, hogy így van előrehaladás, megérkezés. Különböző egyházakból és hagyományokból érkező keresztényekként sajnos évszázadok alatt felgyülemlett terhet cipelünk, amely kölcsönös bizalmatlanságból, keserűségből és gyanakvásból áll össze. Ránk rakódik az életnek megannyi mocska, és magunkon is hagyjuk, de ez nem jó, mert ez tovább fertőz. Azt mondta Wass Albert: „Aki haragot visel a szívében, bárki ellen is, az vesse ki onnan, mert a szívben rejtőzködő harag megmérgezi a lelket, meg a testet.”

Mennyi minden van ott méregként az életünkben, közösségeinkben, amivel nem néztünk szembe, vagy nem mertünk letenni, lerázni magunkról.

    A nagy viharban a legénység végső elkeseredettségében elkezdi kihajigálni a dolgokat a hajóból, de csak azután, miután látták, hogy minden veszni látszik, mikor már nem bíztak semmiben, mikor minden elsötétült. Ez kellet az akkori embereknek, egy nagy megpróbáltatás, hogy lemondjanak a földi dolgokról, és jött az Isteni kegyelem, hiszen előált Pál a legnagyobb félelemek között és elmondta az Isten ígéretét és szabadításának hírét. Hogy bizony lesz hol kikötni. Bár hajótörést szenvednek, de a megmenekülés el van készítve. A hajó elpusztul, de a benne lévőknek ott a menekülés lehetősége, ígérete.

     Üzenet ez számunkra, egyszerre bíztató és kétségbeejtő. A hajó az egyház, annak szerkezete talán zátonyra fut, emberi gyarlóságok, hanyagságok miatt, az emberi test elpusztul, mert porból lettünk és porrá leszünk, de az ígéret, a megmenekülés szigete ott van. Az üdvösség elkészítetett a Krisztus által. A gyarló emberi formák talán széthullanak, törést szenvednek, de a lényeg az ember, azt akarja az Úr megmenteni, hogy az ember végre ember legyen. Olyan, amilyennek teremtetett, amilyennek az Isten szánta.

De ehhez az kell, hogy olyan bizalommal legyünk a Mindenható felé, amilyennel Pál volt. Azt mondta: „…bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.” Tudunk e bízni így az Istenben? És rá tudunk e hagyatkozni az élet viharai közepette? Ezt kéri, ezt várja tőlünk, mert egy hajóban vagyunk, de evezni kell, a cél felé, és a megfelelő rakománnyal, a ballasztot, a lehúzó terheket pedig ki kell vetni az életünk hajójából, és ha kiszólít innen, akkor is indulni kell. Legyen ez így a mi életünkben, közösségeinkben. Ámen.