Textus: Zakariás 8.

Ünneplő gyülekezet, kedves Testvéreim!

Ezen az ünnepi napon hosszú igeszakaszt olvastam fel, nem ok nélkül, hiszen Zakariás próféciájának értelmezéséhez ezen egész fejezetre szükségünk van, így teljes egész. Hiszem, hogy Isten Szentlelkét kérve ebből az igéből nemzeti ünnepünkön fontos tanulságokat meríthetünk. Először is válaszoljunk arra a kérdésre, hogy miben útmutatás számunkra egy évezredekkel ezelőtt élt próféta szavai, aki nem tudott a magyarokról sem? Egyrészt azért, mert mi, magyarok is hasonló cipőben járunk. Egy változó világban, kis népként, a hátunk mögött ígéretes kezdetekkel (ilyen volt 1848. március 15-e is), de sok-sok elbukással és súlyos terhekkel, elbukott szabadságharcokkal, megcsonkított országban, ideológiai keresztes háborúk kereszttüzében élünk. Egy olyan világban, melyben nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, hogyan békülnek ki vagy vesznek össze a nagyhatalmak, mikor tör ki egy újabb világjárvány, mikor tör ki a közelünkben egy háború, gazdasági válság, összefoglalva: amikor a megszokott világ a feje tetejére áll, abban a helyzetben vagyunk, mint több ezer évvel ezelőtt Izrael. Bizony, az eszközök, személyek, nevek változnak, de az ember jelleme, a bűn természete nem. Jól látták ezt reformátor eleink, akik a török megszállás alatt a megszállt Izraelhez hasonlították országunkat, ezt a képet még Kölcsey is használta a Himnusz írásakor.

A felolvasott Ige végig többes számban beszél Izrael egész népéhez. Nemcsak a kiválasztottakhoz, politikusokhoz vagy papokhoz. Mindenkihez. A mai világunkban, amelynek leginkább az „én“, az ego a fontos, ennek is üzenete van és ma az Ige így is fog hozzánk szólni. Ebben a tekintetben Izrael világnézete egyedülálló volt akkoriban és ma sem magától értetődő. Amikor a világ sorsáról beszél, amikor egy nemzet jövője a kérdés, akkor abban mindenki felelős. Nincs kivétel, nincs különbség nagy ország és kis ország, szegénység és gazdagság, fiatalság vagy öregség, város és falu között. Ahogyan a család jólétéért annak minden tagja felelős, úgy egy nép életében is mindenkinek ki kellene vennie a részét a megbízatásból. Tehát testvéreim, jól nézzünk szét, mert akik itt vagyunk, ne gondoljuk azt, hogy egy nemzeti ünnepen annyi lenne a dolgunk, hogy végighallgassuk a szokásos beszédeket a szabadságról, vagy hazafiságról, azután nyugodtan hazamenjünk, mint akikre mindez nem vonatkozik. Sokkal inkább kell igyekeznünk, mert mindenkinek itt kellene ülnie és együtt segítségül hívni Istent, hogy nemcsak a személyes életünkbe, de népünk és egyházunk életére nézve is útmutatást kapjunk afelől, hogy kikké kell lennünk? Mit kell csinálnunk? Idézhetném Petőfit, a Nemzeti Dalt, a márciusi ifjakat, máig sokszor halljuk, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség“, de ahhoz, hogy egyáltalán e fogalmakat helyesen értsük, most ennél sokkal nagyobb és igazabbra kell fordítanunk a figyelmünket.

A felolvasott Ige első részében Isten boldog jövendőt ígér Izraelnek. Szánalomra indult és népe segítségére siet. Hazahozza népét Babilonból, a fogságból és Izrael népe szemtanúja lesz egy nagy, zsarnoki birodalom összeomlásának. Méltó az Úr, hogy amikor mi, magyarok a szabadságharcainkra, történelmünkre emlékezünk, hogy hálát adjunk. Hiszen az összes vesztes szabadságharcunk, összetört álmunk, nemzeti tragédiák közepette mindeddig megmaradtunk és szemtanúi voltunk elnyomóink pusztulásának. Mintha csak Zakariás olvasta volna a magyar himnuszt és azt mondja: Szánd meg Isten, Izraelt – mi pedig mondjuk: „Szánd meg Isten, a magyart, kit vészek hányának, nyúts feléje védőkart, tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.“ A történelemből tudhatjuk, hogy Izrael hazatérhetett és sokan tényleg nem hittek benne, de az Úr egyértelmű jelét adta annak, hogy megkönyörült a népén. Még akkor is, ha sem Izrael megpróbáltatásai nem értek véget, sem a miénk – de jó reménységgel vagyunk, hogy az Isten – nem azért mert megérdemelnénk, hanem mert szeret minket – megkönyörült. Először is arra hívlak benneteket, hogy legyünk jó reménységgel mi, magyar emberek a jelenünket és jövőnket tekintve, legalább annyira, mint a márciusi ifjak. Sajnos népünk lelkében annyira beleivódott a sikertelenségnek, a jelentéktelenségnek tudata, hogy ezt mindig, minden időben mondanunk kell. Nem tudhatjuk és könnyen lehet, hogy jó évek következnek népünkre, könnyebbé válik az életünk – adjunk hálát ezért és ne feledkezzünk el az Úr jóságáról a jó napokban. Ha megkapjuk, ingyen kegyelméből kapjuk. Az is lehet, hogy a további nehézségekben kell kitartanunk. Milyen érdekes, hogy Zakariás szempontjából a népének járó lehető legnagyobb dicsőség és jutalom nem az, hogy más országokat elfoglal Izrael, nem feltétlenül a gazdasági vagy politikai nagyság, hanem az, hogy ha a környező kicsi és nagy szomszédok, a világ birodalmai majd felismerik Izrael Istenében az egy, igaz Istent és Izrael példaként szolgálhat. Ugyanezért imádkozzunk és dolgozzunk mi is. Aki nem önmagának él, akinek van jó reménysége, és akarata megváltozni, ha kell, dolgozni és harcolni, ha kell, az lesz példa minden nemzedék számára. Tudomásul kell vennünk – és erre nemcsak a Szentírás, de a történelem is megtanít – hogy a nagyság, gazdagság, birodalmak nem időtállóak, de a példaként élő népek annál inkább.

Fontos tanítás az is, hogy az Úr szemszögéből nézve nem feltétlenül azok az értékek fontosak, amiket mi, emberek annak tartanánk. Nincs szó államhatárokról, nagyhatalmiságról, nem lesz mindenki gazdaggá. Nem lesz feltétlenül könnyebb az élet, problémamentes pláne nem. Viszont Zakariás szerint áldás az, amikor az ember kap egy talpalatnyi földet, dolgozhat rajta és a munkájának gyümölcse lesz: a szőlő terem, a föld meghozza a termését, leesik az élethez szükséges eső, van elegendő víz… a mindennapi élet áldásairól beszél, amelyeket oly természetesnek veszünk. Mit üzen? Hogy lásd meg, lássuk meg: ha van két kezünk, fel tudunk kelni, akkor áldás lehet a munkánkon, ha elvégezzük a feladatunkat. Kérjük ezt is az Úrtól, hogy segítsen bennünket így élni. Azt gondolom, hogy igazán szabadság, egyenlőség, testvériség is ott lehet, ott lesz, ahol az emberek így élnek és dolgoznak. Ezek a lehetőségek pedig sokkal többször megadatnak nekünk, mint gondolnánk vagy remélnénk.

Milyen világ vár ránk? Hová tartsunk? Itt is hatalmas üzenet, hogy az Úr nem kezd el vezetési tanácsokat adni a királynak, nem válik politikai tanácsadóvá, ügyeskedővé, de lefekteti újra a mindenkire, minden népre, minden időben érvényes szabályt. Tévútra visz gondolatom szerint, ha egy nemzeti ünnepen azt mondjuk, hogy „legyünk olyanok, mint a márciusi ifjak, vagy az ötvenhatosok“ – nem. Nekünk önmagunknak kell lenni. Ha tényleg valami hatalmasban szeretnénk részt venni, nagy dolgot akarunk tenni, akkor ezt tanácsolja Zakariás:

Ne féljetek! Ezeket tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!  Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat, és ne szeressétek a hamis esküt! Mindezt gyűlölöm én – így szól az Úr. Amilyen két ember között a kapcsolat egy faluban, egy családban, olyan lesz az országban is. Nem csak a háborúk idején jönnek el a nagy lehetőségek, a különleges idő. Abban benne élünk. Mert a mi magatartásunk, tetteink, áldozathozatalunk formálja a világot. Benne a magyaroké is.

Kívánom, hogy ne féljünk így gondolni magunkra, a feladatunkra: akarjunk Isten választott népe lenni. Akikhez még a nagyok is mennek tanácsot kérni. Az ország erőssége: mondta Bocskai István – ebben van: kiművelt emberfőkben és Istenfélő jellemekben. Ámen.