János evangéliuma 2,13-25:
„Közel volt a zsidók páskaünnepe, és Jézus felment Jeruzsálembe. A templomban találta a marhák, juhok és galambok árusait meg az ott ülő pénzváltókat. Kötélből korbácsot csinált, és kiűzte mindet a templomból a marhákkal és a juhokkal együtt. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, a galambárusoknak pedig ezt mondta: Vigyétek ezeket innen, ne csináljatok piacteret az én Atyám házából! Tanítványai visszaemlékeztek, hogy meg van írva: „A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.” A zsidók pedig azt kérdezték tőle: Milyen jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed? Jézus így felelt nekik: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. Ezt mondták rá a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott. Amikor Jeruzsálemben volt a páska ünnepén, sokan hittek az ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.”
Ennek az Igének egyik érdekessége, hogy a többi evangéliummal szemben Jánosnál az evangélium elején helyezkedik el. Míg a többi evangélistánál a virágvasárnaphoz kötődik Jézus templomtisztítása, itt valamiért előre került. Annyi, szinte érthetetlen, magyarázhatatlan isteni tulajdonság jön szembe velünk és megannyi jól ismert emberi. Az Isten, aki félti a házát? Isten, aki mégis elvesztette a végtelen türelmét?
Egyetlen mondatot hadd emeljek ki: „Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.„
Jézus egész küldetése ebből a szomorú, de mégis igaz és számunkra az egyetlen reményt jelentő megállapításból ered: még a legjobbnak vélt emberi megoldások is elbuknak, csődöt mondanak. Az ember a saját erejéből nem tud mást, mint kufárkodni: az egészséggel, az erővel, a tehetséggel, vagyonnal… annyi mindent képesek vagyunk egy kockára feltenni, annyi mindenért képesek vagyunk megalkudni…
A kilátástalan helyzetben most sokan imádkozunk, fogadkozunk: csak ne veszítsük el az egészséget, csak ne kapjuk el a betegséget, csak maradjon meg a munkánk, csak ne veszítsük el egymást… A nálunk nagyobb erővel szembeni tehetetlenségünk sokszor észrevétlenül is az Isten házában kufárkodókká tesz. A kufárok asztalán először az értéktelenebbeket, majd az egyre értékesebb értékeinket bocsájtjuk árúba, csak a legértékesebbeket, az eddigi, megszokott életünket jelentő emberek és értékek maradjanak nálnuk…
Jézus jól látja ezt a szívünkben. Miért veszti el a türelmét? Honnan veszi a bátorságot? Miért félti az Isten házát a kufároktól és a vásárlóktól? Mert a kufárokhoz igyekvő emberek egy „szeszélyes” Istent akarnak megvásárolni, a kufárok pedig egy igényeiket kielégítő Istent akarnak eladni, a piac kívánságának megfelelően. Pedig Istenhez út csakis a bizalmon és önmagunk feladásán keresztül vezet. Ne Istent akard a magad szolgájává tenni, hanem te formálódj az Isten képmásává!
Szép és jó, ha a közösségi oldalakat elárasztjuk az „Isten szeret” és „Isten megsegít” képekkel, szívet facsaró látni, hogy milyen sokaknak hiányzik immár a templom, de ha vége lesz mindennek, újra csak a kufárok asztaláig jutunk?
Jézusnak nincs szüksége az emberi megoldásokra, az emberi megalkuvásra. Ő nem kevesebbel segít rajtunk, minthogy az Atyához enged minket. Rajta keresztül és nem a kufárokon keresztül jutunk Istenhez. Váltságunkat sehogy sem tudnánk megfizetni, de Ő megfizette a keresztfán.
Kodály Zoltánnak nem egy olyan, szívig és vesékig ható művet köszönhetünk, melyek a jézusi szeretettel, de szigorúan és az igazságot mondva kérdezi ugyanezt korának magyarságától és kérdezi most is tőlünk. Így akarjunk mi is, féltő szeretettel az Isten elé járulni!
