Ebben az évben karácsony első napján Ártándon és Váncsodon az ártándi származású teológus-lelkész szakos hallgató, Varga Laura testvérünk szolgált igehirdetéssel. Ezúton is köszönjük szolgálatát, életére, tanulmányaira Isten gazdag áldását kívánjuk.

A legációs szolgálat a lelkésznek készülő egyetemisták tanulmányainak részét képezi. Maga a legátus szó követet jelent. Az egyházi év három nagy ünnepén (karácsony, húsvét, pünkösd) a legátusok a Tiszántúli Református Egyházkerület gyülekezeteibe utaznak ki és igehirdtési szolgálatot végeznek az adott gyülekezetben. Ilyenkor van lehetősége a tanulóknak „élesben“ gyakorolni, megszokni az istentiszteleti közeget szolgálattevőként is, megtanulni a fogadó gyülekezettel és annak lelkipásztorával együttműködni, belátást nyerni a lelkészi teendőkbe, kapcsolatot építeni a gyülekezetekkel. Bár Laura hazajött, a legációk nagyrészét (ugyanis a min. 4 év legációban töltött idő alatt hazamenni max. 2-szer lehet) „idegen“ terepen tölti majd. Ekkor általában a fogadó lelkipásztor családok látják vendégül a legátust, így a dolog különlegessége, hogy a karácsonyi ajándékosztásnál a vendég is jelen van. Igehirdetését az alábbiakban közöljük.

Veled vagyok – Bertha Zoltán (Debrecen – Dóczy Gimnázium) legátusprédikációja

Lekció: Zsid 9,11-14

TEXTUS: Mt 1,23: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.”

Veled vagyok! Veletek vagyok! Szoktuk néha mondani, vagy hallani. És milyen jó érzés! Nem vagyok egyedül! Vannak szeretteim, vannak, akikre számíthatok a bajban, akikkel megoszthatom az örömömet.

Különösen karácsonykor érezhetjük ezt meg, jó együtt tölteni a szentestét. Jó olvasgatni az ünnepi üdvözleteket. Újra látni a ritkán látott szeretteket is. Milyen jó, ha így történhet.

Azonban az ünnep elmúlik és már a hozzánk közeli emberek sem pont úgy vannak velünk, ahogy az ünnepen. És vajon ki az, aki ne csalódott volna néha még a legközelebbi szeretteiben, vagy ki az, aki ne érezte volna, hogy szüksége lenne valakire? S talán éppen karácsonykor fájhat valakinek különösen a magány az egyedüllét, valakinek az elvesztése, aki már nem lehet vele. Mindannyiunknak szükségünk van valakire, szükségünk van egymásra. Éreztük már úgy, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék egyedül. Ha velem lenne valaki. Az igében felhangzik a jó hír: Velünk az Isten! Van, aki velünk van, mindig velünk.

Karácsonykor talán ezt is hangsúlyosabban érezzük. Több az istentisztelet, sok a szép, kedves ének, talán többet imádkozunk, meghitt pillanatok, hangulat, öröm. De mi van az év többi napján? Mert elmúlik az ünnep, mi lesz utána? Mindig ez a kérdés. Megérezzük az ünnepen az Isten jelenlétét és azt is, hogy boldogan, békésen is lehetünk egymással. Velünk a család, velünk a gyülekezet, s mi velük. De meddig tart ez is?

Pedig kell, hogy Istennel legyünk, és egymással legyünk. Hiszen nekünk is jó, ha valaki velünk van. Valakivel lenni, olyan sokat adhat. Sokat ad a sportolónak, ha érzi, hogy a szurkolók vele vannak. Mérhetően jobb teljesítményre képes. Jó, ha a színész nem üres színházban játszik és érzi a feszültséget a nézőtéren, s önmagát is jobban átadja a szerepnek. Az egymással lét mindenkinek sokat ad!

Az Igéből a legnagyobb csoda örömhírét hallhattuk: Velünk maga az Isten van. És hogy mit jelent ez? Mit jelent valakivel lenni?

Először is jelenti a lelki osztozást. Valakinek a pártján, oldalán lenni. Isten velünk van lelkileg, a mi oldalunkon. Az ember oldalán. Mi az övéi vagyunk. Ő tehát nem az ellenségünk. És már ezt is jó tisztázni sokaknál. Ezt minden időben jó volt megtapasztalni az embernek, hogy az Isten nem egy olyan hatalom, aki az ember nyomorgatója, ellensége, egy zsarnok fölötte.

Nem ellenünk van, még ha így is gondolja valaki, s felteszi a kérdést: Miért teszi ezt vagy azt, miért engedi, miért bánt, miért ad ennyi rosszat? Talán nem féltünk-e már mi is, hogy nincs velünk az Isten? Van, aki úgy érzi, hogy az Isten csak azt várja, hogy mikor követünk már el valami rosszat, hogy lesújthasson. De nem! Az Isten velünk van!

Képzeljük csak el, milyen lenne nélküle ez a világ? Milyen lenne a mi életünk, ha ő nem óvna minket, ha nem segítene át a fájdalmakon, amelyeket magunknak okozunk, vagy mások miatt szenvedünk el. Ha nem ő lenne az életünk támasza. Ha ő nem létezne. És milyen lenne ez a világ, ha nem ő lenne az Ura, fenntartója, kormányzója? Hányszor irthattuk volna már ki az emberiséget, a természetet hogyan tehettünk volna tönkre pillanatok alatt. Nélküle már nem is léteznénk.

De ő nem gonosz Isten, nem hagy magára minket, nem büntetni akar. Sőt, a legnagyobb szeretettel jön. És az első karácsony nagy csodája, hogy nem csak lelki síkon osztozik velünk az Isten.

Mert az Immánuel szó jelenti a testileg, fizikailag egy helyen tartózkodást. Isten a Földre jött, hogy valóságos közösségben legyen velünk. Együtt van velünk, közösséget vállal velünk. Mert nagyon fontos, hogy ne csak szavakkal, ne csak lelki síkon vállaljunk valakivel közösséget, hanem valóságosan lépjünk mellé. Tudjuk milyen fontos, hogy akit szeretünk, érezzük a testi közelségét is. Hogy ha segítségre van szükségünk, valós megoldást kapjunk, ne csak együttérzést. Fontos valakivel igazán osztozni, vele lenni, nem csak lélekben, hanem odaállni mellé, valós segítséget nyújtani. Az Isten pontosan ezt tette meg értünk. A mennyei dicsőséget otthagyva emberré lett.

Egy elképzelt történetet olvasok fel, ami szemlélteti mindezt: „A mennyei vezetőség épp arról tárgyalt, hogy hogyan kellene az embernek visszaadni a szabadságát. Hogyan kellene kiszabadítani abból a skatulyából, amibe saját magát zárta, és amiben azt hiszi jó neki. Jöttek az extravagánsabbnál extravagánsabb ötletek, a főangyalok nem voltak szűkmarkúak az ötletekben: irtsunk ki mindenkit, majd teremtsük újra őket… legyen újra egy özönvíz… küldjünk le néhány angyalt… küldjünk le egy prófétát… persze, mindenki úgy volt vele, hogy csak ne neki kelljen az emberek közé menni… mert az ember csak ember

Hirtelen egy barátságos ifjú hangja hallatszott, aki így szólt: majd én elmegyek! Az Atya és vele a nagy szakállú angyalok mind odafordultak, majd néhány köztiszteletben álló angyal fel is nevetett ezen a gyerekes naivságon. Így érveltek: vannak kategóriák, amelyek még Istent is kötik. Az ember ember, az Isten Isten, az angyal angyal, a bűnös bűnös, az igaz igaz, kutyából nem lesz szalonna! Ezek a szabályok: az Isten nem lehet ember, az ember nem juthat az Isten közelébe, aki bűnös, nem lehet újra igaz!

Az Atya úgy nézte fiát, mint amikor az apák nézik a fiaikat, és azt gondolják magukban: döbbenet, hogy ennyire más lett ez a gyerek, és mégis félelmetesen hasonló. Hosszú csend, már mindenki tekintete az Atyára szegeződött, aki méltóságteljesen így szólt: a fiúnak igaza van! Így történt, hogy az Isten fia, minden kategóriát felborítva, a világ változhatatlannak hitt rendjét a feje tetejére állítva megszületett egy éjjel egy betlehemi jászolban, hogy az ember az legyen, ami nélküle soha nem lehetett volna: szabad.”

Tudjuk, hogy e képzelt történet nem az Isten öröktől fogva való tervét szemlélteti, de azt igen, hogy milyen nagy csoda, ami történt.

Jézus eljött fizikailag. Ő nem csak támogat, üzen, nem csak egyszerűen a mi oldalunkon áll. Fizikailag eljött értünk. Megtette a legfontosabbat. Valós, földi, fizikai testű emberként, valóságos, kézzelfogható cselekedettel, egy szemmel látható eseményen keresztül megváltott bennünket. És jó megerősödni abban, hogy amit mi hiszünk, azt valakik saját szemükkel látták is. Megélték. Hogy nem csak olvassuk, hogy az Isten velünk, hanem tapasztalhatjuk. Ez a legnagyobb valóság. Ő megváltott minket. Hogy mennyire ismer minket, mutatja ez a cselekedete. Istenként nem csak a lelki, szellemi utat választotta! Hanem testit! Azért, hogy mi így érthessük, ismerhessük meg őt. És hogy a helyünkbe lépve feláldozza önmagát.

A lekcióként hallott igében (Zsid 9, 11-14) is arról olvashatunk, hogy Jézus egyszer és tökéletes módon valóságosan bemutatta az áldozatot és ez a legfontosabb abban, hogy velünk az Isten. Mert ez ma is érvényes valóság. Akkor sokakat megérintett, meggyógyított, hallhatták, milyen a hangszíne, láthatták hogyan néz ki. De a legfontosabb, hogy ő ma is velünk van. Velünk van megmentő szeretete tettének következménye, hatása. És ez a legfontosabb. Mi már megváltott emberekként élhetünk vele. Vele, mert ő velünk van lelke által is. Azóta is velünk van minden napon, nem kell már, hogy fizikailag legyen itt. Mert amihez kellett, azt megtette. De attól még ugyanolyan valóságos ő, ugyanolyan valóságosan van velünk. És most sem csak elvi síkon, hanem valóságos lelkin.

És hogy ki is ő? Hallhattuk a lekcióban: Aki elhozza a világosságot. Ő maga a világosság, hiszen olyan sokszor sötétségben járunk. Örömöt szerez, letöri a terhes igát, a bűn hatalmát, erőt ad a megváltás által. Hiszen ő csodálatos, erős, örökkévaló, békesség fejedelme! Ő az, aki velünk van. És ő Istenként megalázta magát, emberi testet öltött, nem követel, hanem ad alázattal, áldozattal. És ebben példát mutat nekünk.

Mi erre a válaszunk? Hogyan fogadjuk mindezt? Mert ő mellénk lép. Hogy vagyunk Istennel? Sokan vannak, akik vallják, egyetértenek a keresztyén eszmékkel. De nem hiszik a transzcendens valóságát. Pedig nélküle mit sem ér az egész, mert nem az a lényeg, aminek csak a földire van haszna. Etikát, erkölcsöt, sokfélét követhet az ember.

Vannak, akik nem elkötelezettek, mondhatjuk: szimpatizánsok. Akiknek szimpatikus egy gyülekezet, egy közösség, egy gondolat, egy Ige, de nincsenek közvetlen kapcsolatban az Úrral. És vannak, akik egyáltalán nem hisznek benne. Nem hisznek valakiben, aki valóságosan értük jött, értük meghalt és feltámadt és most is mellettük áll.

Velünk az Isten! Ez igaz akkor is, ha valaki nem hiszi. De fontos, hogy higgyük, mert nem elég valakivel fizikailag egy helyen lenni. Egy szobában is lehetünk külön. Egyik az egyik gép előtt, másik a másik gép előtt. Egyik tévét nézve, másik újságot olvasva. Egyik a napi gondjait mesélve, másik a saját gondolataiban elmerülve. Fontos, hogy a két típusú együttlét találkozzon. A testi és a lelki. Együtt lenni igazán. Krisztussal, egymással! Figyelve a másikra!

Krisztus valóságos kapcsolatot szeretne velünk. Része akar lenni az életünknek. Meg akarja ismertetni magát velünk.

Miből ért vajon az ember? Milyen üzenetből, ha abból sem, ha ő velünk van? Igaz, 2000 éve sem értették sokan, ma is vannak, akik nem értik. De Ő akkor is velünk van, amikor éppen nem hívjuk, keressük. Törekednünk kell rá, hogy ne váljon bennünk külön a két világ. Amikor Istennel vagyunk és amikor megfeledkezünk róla. Mert Ő akkor is ugyanaz. Ő akkor is ugyanúgy velünk van. Azokban a helyzetekben is, amikor mi cseppet sem szeretnénk, hogy lásson minket.

Segíthetünk ezen, akár egy emlékeztető karkötővel, gyakoribb Igeolvasással, imádkozással. Testvérekkel való beszélgetésekkel, egy telefonos alkalmazás, a zsebben hordott bibliaolvasó kalauzzal. Tudatosítsuk: Ő velünk van.

Még valamire figyelmeztet azzal, hogy közösséget vállalt az egész emberiséggel: Mi hogy vagyunk egymással? Mi hogyan vállalunk közösséget egymással? Vállunk-e közösséget a távolban is? Testvéreinkkel a hitben, vagy akikkel egy nemzetiségűek vagyunk. Kik mellett állunk ki? Kikkel vállalunk, kikkel nem vállalunk közösséget Kiktől határolódunk el? Kik vannak igazán velünk? Ki az, aki mellé mi lépünk oda és ki, aki mellénk lép? Elfogadjuk-e?

És kik azok, akik mellé fizikailag is odalépünk, akiknek kézzelfogható segítséget nyújtunk? Megtesszük-e a hozzánk közelállókkal, és meddig tart a hozzánk közelállóság köre? Érdemes ezen gondolkoznunk abban az összefüggésben, ahogy ő minden emberért jött.

Mert a vele és egymással való közösségvállalás összefonódik. Ahogy ezt az úrvacsorában is megéltük. Ahogy ő is mondja: „S íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” – „Ahol ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok közöttetek.”

„Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Ő Közösséget vállalt hajléktalanokkal, alkoholistákkal, rablókkal, menekültekkel, vámszedőkkel, utcalányokkal, telepesekkel, bűnösökkel, velünk, mindenkivel. Az emberrel. Hogy mindannyian hozzá térhessünk és hogy igazi közösségünk legyen általa egymással! Ámen!