Textus: Prédikátor könyve, 1. fejezet.

Kedves Testvéreim!

Bibliaolvasó Kalauzunk szerint az elmúlt hetekben a Prédikátor könyvét olvashattuk. Személy szerint örülök, hogy ezt az igen ritkán hallgatott, olvasott könyvet vehetjük elő és az elkövetkezendő hetekben vasárnapról vasárnapra haladva a könyv mondanivalójával fogunk foglalkozni. Előzetesen ennek megfelelően kérek mindenkit, hogy otthonainkban vegyük elő a Szentírást és az elhangzott, magyarázott igaszakaszt olvassuk át többször is. Emellett az is hasznos lehet, ha gondolatainkat, érzéseinket, az igehirdetést és magyarázatot felidézve jegyzetet készítünk.

Először is nézzük meg, hogy ki és kihez szól a könyvben, illetve milyen teológiai alapfeltevései vannak a könyvnek, amelyek segítenek bennünket a megértésben.

1. A könyv feliratából levezetve hagyományosan a könyvet Salamonnak, Izrael legendásan gazdag és bölcs királyának, Dávid fiának tulajdonítják. A könyv héber neve a Qohelet, amit mi jobb híján „prédikátornak” fordítunk. Maga a szó egy cselekvésre utal, mégpedig az emberek összehívására, összegyűjtésére. Most nem megyünk bele a mű keletkezése körüli tudományos vitákba, a szerzőség kérdésébe (e tekintetben az interneten is találunk bőségesen információt), nekünk elég annyit tudnunk, hogy a mű egyfajta parainézisként, azaz intelemként fogalmazódik meg, mint pl. I. István királyunk intelmei vagy Kölcsey Parainézise. Azonban nemcsak az öreg király utódjának szól, hanem az egész gyülekezetnek, népnek, akik előtt felolvasásra, kihirdetésre került a Prédikátor könyve (a zsidó hagyomány szerint egyenesen Salamon király Izrael előtt elmondott beszédeit olvashatjuk.) A legtöbb kutató szerint a könyv jóval Salamon kora után, a Kr. e. 4. században íródott, Nagy Sándor korában, a kor gondolkodása szerint.
2. A könyvben nagyon sokszor visszatérő fogalom, a „hiábavalóság”, amellyel már a felolvasott igeszakaszban is találkoztunk. Gyakorlatilag ez a kifejezés a könyv egészének „refrénje”, ami miatt a könyvet bizony rezignáltnak, megkeseredettnek, savanyúnak érezzük. Mégis hogy mondhat valaki ilyet? …. és hogyan kerülhet ilyen a Bibliába? Keresztyén emberként éppen a depresszió, a hitetlenség, bizalmatlanság ellen küzdünk, harcolunk, mindennek az értelmét, a célját keressük. A szerző beteg lenne? Vagy ateista, hogy ilyen következtetésre jut? Vagy éppen javító céllal a hitetlenek számára írna, hogy Isten nélkül milyen élet, sors vár rájuk? Az igazság ennél sokkal megnyugtatóbb: ez egy bölcsességirodalmi mű és célja az, hogy azokat a törvényeket, amelyet Isten Izraelnek (és nekünk) adott, azokat az Igéket, amelyeket itt a templomban hallgatunk, azokat segítsen aprópénzre váltani, a mindennapi élet helyzeteire alkalmazni. Segít az Igét megélni és a Prédikátor kíméletlenül szembesíti magát és minket is arra a tényre – és ez a mai alkalmunk központi gondolata -, hogy az ember véges, korlátolt lény, Isten pedig végtelen és szabad, szuverén Úr. Képtelenség mindent megérteni, körülhatárolni, képletbe foglalni, mert az élet bizony ott és akkor ad pofont, ott és akkor változik, ahol és amikor mi nem számítunk rá.
3. Mi haszna van? A prédikátor felsorolja világunk újra és újra ismétlődő jelenségeit: nemzedékek jönnek és mennek, felkel és lenyugszik a nap, a szél fúj ide s tova, a folyók újra meg újra ugyanoda folynak. Nincs semmi új, minden ugyanaz (4–7). Ezután a prédikátor megállapítja, hogy minden dolog és tevékenység fárasztóvá lesz, kiürül; hiába volt az korábban serkentően új, hamar megfakul, megöregszik, eltűnik, elfelejtik (8–11). Nem tudjuk kikutatni a dolgokat (1,12–14); minél több lesz bennünk a bölcsesség, annál inkább látjuk a hiábavalóságot, a bosszúságot (1,16–18). Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (1,15).

Bizony nagy nyomorúság átélni a haszontalanságot! Nincs annál döbbenetesebb, mint amikor valaki meghal, és máris elkezdjük szidni az illetőt: még a leghitelesebbnek tűnő emberre is van egy-egy megjegyzésünk. Kárrá lesz „itt” minden. Valóban, minden nap, minden év ugyanaz; a történelem más köntösben, ugyanazokat ismétli el. Tényleg, a kezdeti lelkesedés alábbhagy, és az élet küzdelmei során, a megmaradásért való harcok, az egymással való konfliktusok özönében, egyszerre csak halálosan belefáradunk az életbe.

A prédikátor kíméletlenül realista és ez nagy tanulság számunkra. Keresztyén emberként hajlamosak vagyunk homokba dugni a fejünket és a hitet, az egyháziasságunkat egyfajta menekülési útvonalnak, „bunkernek” használni, mint a kisgyerek. Kollégistaként emeletes ágyakon aludtunk és aki alul aludt, az a felső ágy matracának segítségével körbekerítette az ágyát egy lepedővel, amit mi is „bunkernek” hívtunk. Az ember azt gondolta, hogy az az ő magánszférája, egy sérthetetlen terület, ahová vissza lehet vonulni, ami megvéd, pedig kívülről nézve nevetséges volt. Az egyház, a hitünk sem szolgálhat bunkerként, hanem a Prédikátor – és később a mi Urunk, Jézus Krisztus is – szembesít azzal, hogy ezen a világon élünk. Bizony, voltak, vannak és lesznek számunkra megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan történések, igazságtalanságok  amelyek nagyon is fájni tudnak. Bizony az élet végén (legyen az könnyű vagy nehéz) ott van a halál, amelyet az ember kikerülni nem tud. Miért élünk hát, mi értelme van így az életnek? Erre keresi a választ nyughatatlanul a Prédikátor. Mindent kipróbál, mindent megvizsgál, erőlködik, küszködik: ha a végén ő hiábavalónak is találja, a mi számunkra is ez az egyetlen járható út. Nem nyugodhatunk bele abba, amit mások mondtak nekünk és mások hitéből, tapasztalatából erőt meríthetünk, de megélni nem tudunk. Ezt a pályát meg kell futni, meg kell harcolni, ha akarjuk, ha nem, ha tudomást veszünk róla, ha nem. Hívőként, hitetlenként, gyermekként, szülőként, lelkészként, presbiterként, gyülekezeti tagként ezen a pályán rajta vagyunk szüleétünk pillanatától fogva egészen az utolsó másodpercig és Pál apostol így ír erről az első korinthusi levélben:

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág…”

A fejezet és a felolvasott igaszakasz vége elkeserítő, elszomorító. Egy nagyon nehéz feladatot ró ránk, mégpedig hogy ne vegyük el ezt a kellemetlen élét az Igének. Ugyanis mély igazsága és mondanivalója van számunkra: a hitünk, az egyházunk, a családjaink, a kapcsolataink nem működhetnek automatikusan. Az életben Isten újra és újra próbatétel elé állít bennünket, újra és újra ki kell majd lépnünk a komfortzónánkból és sokszor ennek óriási, életre-halálra szóló tétje van. Kétségbe kell vonnunk mindent, amit megszoktunk, azokat a dolgainkat, értékeinket, amelyekről azt gondoljuk, hogy az nekünk automatikusan járna. A prédikátor arra hív, amiről Kálvin így beszél az Institutio elején: Az egész hittudomány ebből a két részből áll: Isten- és az önmagunk ismeretéből. Tudjuk-e és akarjuk-e a megmagyarázhatatlan, megérthetetlen életben is Istent hittel keresni, megismerni? Van-e bennünk elegendő alázat, hogy valóra váljon az ének szava bennünk: „Megtörve és üresen adom magam Neki.” A prédikátor könyve folytatódni fog és mindent Isten akaratán, rendelésén keresztül figyel meg…. és hisz, mindennek ellenére is hisz. Számomra a Prédikátor könyvében újra és újra felcsendül Krisztus hegyi beszédének nagy igazsága: „Keressétek először az Isten Országát és ráadásul minden megadatik nektek!” Kérjük ehhez naponként a Szentlélek Isten áldását és segítségét.” Ámen.

További információk a Prédikátor könyvének keletkezésével kapcsolatban: Prédikátor könyve – DRHE Diákság

Jan Pieterszoon Sweelinck: Vanitas Vanitatum (4 szólamú kánonok): Vanitas vanitatum, et omnia vanitas, SwWV 200 – YouTube

Vanitas vanitatum, et omnia vanitas, SwWV 199 – YouTube

(Vanitas vanitatum = „Minden hiábavalóság…”)