Igeolvasás: Róm 8,18-19.28: Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.

Kedves Testvéreim!

A mai napon a Kárpát-medencén belül és kívül, szerte a világon megemlékezik a magyarság az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásáról. 100 évvel ezelőtt, egy pénteki napon, az aláírást követően hazánkban megszólaltak a harangok, leállt az élet a gyárakban és az iskolákban, félárbócra eresztették a zászlókat. Úgy gondolom, hogy ezen alkalommal nem kell felsorolnom hazánk veszteségét és nem kell élettörténeteket mesélnem, hiszen itt Ártándon nincs köztünk olyan, akinek a családját valamilyen szinten ne érintette volna ez a tragédia. Elmondhatjuk magunkról, hogy szeretetett falunk ekkor szakadt el Nagyváradtól, ahova mindig is tartozott, ekkor vált határfaluvá, ez a nap szakított el minket a borsi testvérgyülekezettől is. Ezen történetek nem merülhetnek feledésbe, de ezek elmondását most hagyjuk meg az otthoni emlékezésünk tárgyának: annak a feladatnak, amit az apák tegyenek meg, amikor a fiaiknak mesélnek és az anyák, amikor lányukat nevelik. E dokumentum nemcsak az ország szétszabdalásának tanúbizonysága, de tanúja Európa népeinek, az emberi jószándék, a magyar társadalom és a mi lelkünk szétszakadásának is. Ebben az órában szólnom kell arról, hogy Trianon bizony nem egyszer történt már meg, hanem újra és újra megtörténik mind a népünk életében, mind pedig a lelkünkben. De kiváltság számomra arról is beszélnem, hogy a történelem Ura, a mindenható Isten hogyan ad gyógyulást a szétszakítottságunk sebeire és hogy nekünk, magyaroknak, azon belül az ártándiaknak is a kegyelemmel és az Ő dicsőségével teli jövőt kínálja. Figyeljünk tehát most Isten szent Igéjére, amely írva található a Zsoltárok könyvének 124. fejezetében, eképpen:

Ha nem lett volna velünk az Úr – vallja meg ezt Izráel! –,ha nem lett volna velünk az Úr, amikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk. Akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat. Átcsaptak volna rajtunk a tajtékzó vizek. Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak! Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.

I.

A zsoltáros visszatekint népének egy igen nehéz időszakára. Arról beszél, hogy népe egyenesen végveszélyben, halálos fenyegetésben élt. Körbevéve idegen és ellenséges népekkel és a feszült helyzetben gyakran szólaltak meg a fegyverek. Nagy és erős népek vették körül Izraelt: idegen kultúrák, idegen istenekkel. Idegen gondolkozás, tele könyörtelenséggel és igazságtalansággal. Hogyan fajulhatott idáig a helyzet? „…fellángolt haragjuk ellenünk” – mondja a zsoltáros. Sokan úgy szemlélik a történelmet, mint egy ingaórát: hol az egyik irányba leng ki, hol a másikba. A történelmi folyamatok nem mások, mint egy adott cselekvés és az arra adott válasz. Csapás és ellencsapás, adok-kapok játszma egyes politikusok, pártok vagy éppen népek között. Nem tudjuk, miért, de Izrael magára haragította valamennyi szomszédját. Valamit tett, most pedig az ellenség bosszút áll. Erről emlékezik meg a zsoltár írója.

Mi, magyarok többször is éltünk már ár súlyos tragédiát: tatárjárás, törökvész, forradalmak, elnyomás… Trianon is ide tartozik. Ezek a tragédiák egyik generáció lelkéből tovább öröklődik a másikra. Mint valamennyi tragédiát, sokan igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Trianon kapcsán is látható rajtunk a közöny, az érdektelenség, mintha ez nem is jelentene semmit. Az ilyen embereknek az erdélyi magyarok románok, a kárpátaljaiak ukránok, a délvidékiek horvátok stb. Mások csak hűvös tárgyilagossággal beszélnek Trianonról, mint szükségszerű rosszról és érzelmeikben már rég elszakadtak tőle. Megint mások bosszúért kiáltva, olykor vérszomjasan követelnek vissza mindent. Részigazságok, túlzások vagy kicsinyítések veszik körül a történéseket. Azonban egy biztos: ami történt, az tragédia. Tragédia, mert a 20. századba lépő emberiség minden fejlődés, felvilágosodás, tudás ellenére bizonyította, hogy lelkében ugyanúgy Istentől távol él. A győztes ellenség kegyetlensége, az önző és meggondolatlan érdekek mentén történő határmeghúzások, a hazug, revízióra vonatkozó ígéretek csakúgy tragédia, mint a magyar elit konoksága, az 1919-es tanácsköztársaság és polgárháború, a családok és barátok egymás ellen fordulása. Tragédia, hogy az elmúlt száz évben sok tekintetben nem jutottunk messzebb az egymásra mutogatástól, a vélt és valós sérelmeink emlegetésétől. Jól érezte ezt Balázs Béla, a Kékszakállú Herceg várának szövegírója, amikor 1910-ben ezt írta: „A világ háborúval tele, de mégsem ebbe halunk bele, urak, asszonyságok!” Bizony, amikor még akár a családunkon belül is egymás ellen fordulunk, újra és újra átéljük a lelki Trianont, mely kicsiben és nagyban a szétszakítottság tanúbizonysága. Mivel minden nagy történelmi eseménynek megvan a kicsi, talán jelentéktelennek tűnő kezdete, ezért ne vegyük félvállról a figyelmeztetést: az egymástól való elszakadás, a hibák és bűnök megismétlése, a sebek feltépése a pusztulás felé vezet. Végveszélyt, amiben nemcsak mi vagyunk, akik akkor és ott vesztesek voltunk, hanem minden nép és minden ember. Azok is, akik akkor győztek. Elég csak a múlt század eseményeiben szétnéznünk, hogy lássuk: az ember tökélyre fejlesztette a saját maga és a világ elpusztítását, mások kizsákmányolását és az igazság elrejtését.

II.

Éppen ezért határoz meg mindent az Úr jelenléte. Izrael elveszett volna az ellenség erejétől, elmerült volna a viharos hullámok között, ha az Úr nem vette volna kezébe az irányítást. „Ha nem lett volna velünk az Úr…”, mindez megtörtént volna. Megtörtént és megtörténik a pusztítás, az emberiség – és köztük mi is – elfelejtenénk emberek maradni, ha magunkra hagyott volna az Isten. Talán minden más népnél jobban elmondhatjuk, hogy a Trianon okozta sebekbe már rég belepusztultunk volna, ha az Úr nincs velünk. A zsoltáros szavai igazak ránk: „a tőr összetört és mi megmenekültünk.” Megmenekültünk, mert nem vagyunk kötelesek a múlt hiábavaló útját járni. Mert ki lehet másznunk a szégyen és bűntudat lehúzó verméből. Mert nekünk megadatott, hogy máshogy éljünk, tanulva az elmúlt időkből. Éppen ezért azt, ami ebből következik, vegyük magunkra. Nem számít, hogy Ártánd milyen nagy vagy kicsi, hogy mennyire nehéz itt a csonka határ szélén élni. Nem számít, hogy mennyire vagyunk befolyásosak, egészségesek vagy erősek, mert az Ige alapján azt kell mondanunk: a változás, a gyógyulás rajtunk áll vagy bukik. Augustinus mondta: „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna és cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.”

Első dolgunk, hogy Isten jelenlétét és hatalmát minden időben meglássuk és megvalljuk, hiszen erre szólítja fel a zsoltáros Izraelt is. Ezt megcselekedni óriási dolog, mert ezzel együtt kimondjuk, hogy mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk Isten nélkül. Meg kell vallanunk, hogy nem bízhatunk önmagunkban, sem pedig egyetlen földi hatalmasságban és egyetlen ideológiában sem. Egyedül Istenben bízhatunk „eleitől fogva” és csak Őt tarthatjuk hajlékunknak.

Ha ezt megtesszük, rögtön világossá lesz, hogy a gyógyulást sem kívülről kell várnunk. Attól nem leszünk sem gazdagabbak, sem jobbak, ha máris mindent visszakapnánk, de ha egyszer az Úr így dönt, akkor fogadjuk ezt Tőle nagyobb felelősséggel és hittel, mint őseink. Tehát a felépülés mindig a személyes gyógyulásunkkal kezdődik és folytatódik a családunk, a gyülekezeteink, a településeink gyógyulásával.

Mindezzel pedig nem kisebb munkába kapcsolódunk bele, mint magának az Istennek nagy tervébe. Ugyanis az Ő akarata, irgalma és szeretete nem ismer országhatárokat. Ebbe a munkába kapcsolódtak bele a Szentlélekkel megtelt apostolok, az egyházatyák, hitvalló magyar őseink és ennek a részesei lehetünk mi magunk is. Reménységünk lehet a határon inneni és túli testvérink felől, reménységünk lehet régi és új ellenségeink felől, reménységünk lehet a jövő felé nézve, melyet nem az emberi gonoszság, nem a gyengeség, nem a betegségek, hanem végső soron a Jézus Krisztusban Önmagát adó és a Szentlélek által bennünk és általunk munkálkodó Isten készít.

Hogy mi lesz ezután? Tőlünk függ. Isten egy olyan lehetőséget adott és ad nekünk, amiről hisszük és valljuk: életünk, népünk és világunk megmenekülése, gyógyulása és épülése felé vezet – hiszen ez a mi Atyánk dicsősége, az Ő országának kiteljesedése és akaratának beteljesülése. Ezért imádkozzuk most együtt és felállva az Úr Jézustól tanult imádságot önmagunkért, népünkért és világunkért!

Áldás: Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Adjatok hálát az istenek Istenének, mert örökké tart szeretete! Adjatok hálát az urak Urának, mert örökké tart szeretete! Gondolt ránk megaláztatásunkban, mert örökké tart szeretete. Megszabadított ellenségeinktől, mert örökké tart szeretete. Ő ad eledelt minden élőlénynek, mert örökké tart szeretete. Adjatok hálát a menny Istenének, mert örökké tart szeretete! Ámen.