- Imádság
Édesatyánk! Mi annyira félünk a veszedelmektől, a bajoktól, a betegségektől, a hiányoktól, a szegénységtől, s olyan kevésbé fékünk attól, hogy letérjünk arról az útról, amit te jelölsz ki nekünk, s nem hisszük és nem értjük, hogy számunkra ennél nagyobb veszedelem nem létezik. Ezért arra kérünk most, mindenható Istenünk, hogy igazítsd a mi lábainkat, a mi lelkünket, a mi szívünket, a mi akaratunkat a hozzád vezető útra! Járass minket azon az úton, kérünk, amely szerinted való, amelyik nem ellenedre van, hanem amelyik hozzád visz közel, amelyiken megértjük a te vezetésedet szüntelen, tudunk azon járni, és nem tévedünk el!
Köszönünk Urunk minden olyan alkalmat, ezt is, amikor szólsz hozzánk, amikor elkészítetted a te igédet a számunkra, s táplálsz minket. Egyedül te vagy az Szentlélek Úristen, aki ki tudod nyitni a mi szívünket, aki feltörheted a zárakat, mindenfajta elrejtettségből, bezárkozottságból kivonsz minket, magad elé állítasz, és aztán a te Szentlelked erejével szólsz hozzánk.
Segíts nekünk, kérünk, hogy ne akarjunk elrejtőzni előled, hanem fogadjuk el mindazt, ami te mondasz nekünk, úgy, amit nekünk személyesen szántál biztatásul és bátorításul. Ámen
Textus: 2Tim 1:7-8/a:
Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt…
Kedves Testvérek!
Nem véletlen, hogy most ez az Ige hangzott el ugyanis, március 22. volt az első olyan vasárnap, mikor nem tarthattunk a hagyományos értelemben vett istentiszteletet, és március 22. volt az első olyan vasárnap mikor a postaládáinkat kinyitva gyülekezetünk ideiglenes lapját találhattuk ott, mint szükségmegoldást. Akkor ezzel az Igével fordultunk a testvérekhez, és most, mikor újra együtt lehetünk a templomban, ismét ezt az Ige hangzik fel: „… nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeret és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …”
Nézzük meg közösen, hogy mit is jelent ez az Ige, hogy mit mond Pál apostol ebben a levélben, mit ad át munkatársának Timóteusnak! Miről is beszél ez a levél? Egy különös emberről, Pálról, aki ígéretes pályafutását, bontakozó vallási befolyását feladva az őt a damaszkuszi úton megszólító és elhívó Krisztus apostolául szegődik. Egy különös emberről, aki boldogan vállal – igen, komolyan gondoltam a szót – boldogan, értetlenséget, sőt megvetést, sőt üldöztetést, sőt halálos veszedelmet, mert rátalált, ráismert Krisztusban arra az útra, arra az Úrra, Aki az ember életének távlatos értelmet és az örökkévalóságba mutató célt adhat. Erről beszél a felolvasott igében, amikor azt mondja: „… tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” (1:12/b.)
Úgy beszél a krisztusi lelkületről, mint ami szinte nem is működőképes, ha az ember csak önmagának igyekszik megszerezni azt! Ezért írja eleve többes számban, mint a közösségre, a közösségben megkapott kincsről: „… nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeret és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …” (1:7-8/a.)
De azt halljuk, hogy a felszólítás, a bátorítás már egyszemélyű, Timóteust személyében, saját élete eseményeiben szólítja meg: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …” (1:8/a.)
Fordítsuk le mindezt a mi helyzetünkre, a mi közösségünkre, a mi életünkre! Itt vagyunk, jelen vagyunk, részesek vagyunk a krisztusi közösségben, a gyülekezetben. Isten igéje szinte kitapintható, megelevenítő feszültséggel tölti be a teret és a pillanatot. Bennünket is. Félelmek szakadnak fel a lelkünkből, érezzük a belső vonzást, vonzódást, ahogy szinte önkéntelenül is szeretnénk egészen, a lelkünk legmélyebb titkaival is, de a mindennapjaink leghétköznapibb eseményeivel, történéseivel is közelebb és közelebb kerülni, jutni az Úrhoz. Hogy letehessük a fájdalmaink és félelmeink súlyait, hogy megszabaduljunk elromlott és elrontott kapcsolataink, élethelyzeteink belsőleg mérgező keserűségétől. Mert valami ösztönös lelki megbizonyosodottsággal tudjuk, érezzük, hisszük, hogy: „… nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, …” (1:7/a.) Nem a félelemnek, ennek az önmagunkba zárkózó, titkokba és gátlásokba burkolózó, sérelmeink sebeit dédelgető magunkra maradottságnak a lelkét, lelkületét, „… hanem az erő, a szeret és a józanság lelkét.” (1:7/b.) Igen! Ez az Isten ígérete, ez az Isten ajándéka, ez az Isten kincse, csodája: számunkra. A mi számunkra, a mi egyéni életünkben viszi véghez azt a különös, életet fordító változást, ami azután közösséget teremt Krisztussal.
… és mégis, mintha mindez, mindez az életváltoztató, életünket, életet megváltoztató csoda, ami felé pedig nyújtjuk a kezünk, ami felé pedig már meg-megindulna a lelkünk, a szívünk, az életünk, itt lenne ugyan, reálisan és valóságosan, … de épp egy picivel magasabban, mint amit elérhetünk, egy picivel távolabb, mint ahová kinyújthatjuk karunk. Miért? Miért van ez? Miért történt meg már annyiszor velünk, hogy az ige, az igehirdetés, amit olyan közelinek, az életet megragadónak éreztünk, hitünk, tapasztaltunk, mégsem tudott maradandó változást előidézni bennünk?
Pál egyszer, s mindenkorra tisztázza bennünk, az életünkben a Krisztus által nekünk kijelölt utat. A vasárnaponként, a most örömmel és hittel hallgatott ige befogadásának pillanatnyi öröméből tartós, a mindennapi Krisztus-kapcsolatra vezető utat félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul nyilvánvalóvá téve számunkra, amikor azt mondja: „… nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeret és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …” (1:7-8/a.) Ne szégyelljük! Ne szégyelljük felvállalni Őt, mert abban a pillanatban esünk, zuhanunk vissza félelmeink és a kétségeink közé.
Mert van olyan, hogy élő hit, ami napról-napra működik, sőt működteti az ember, a hívő ember életét: erővel, szeretettel, józansággal. Krisztus erejével, Krisztus szeretetével, Krisztus józanságával. De ez tényleg csak úgy működik, ha rátesszük az egészre életünk! „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …” (1:8/a.)
Mert ennek a gyülekezetnek szüksége van a félelmek és gátlások nélkül Krisztusra mutató szeretetre! Mert ennek a gyülekezetnek is szüksége van az emberi, gyülekezeti közösséget építő kiegyensúlyozottságra, józanságra!
Máshogy, igen, máshogy, mint eddig! Azzal a félelmek helyetti bátorsággal, amire nem én hívlak, bátorítalak, hanem amire az Úr Jézus Krisztus hívott el minket! „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeret és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, …” Lássunk túl a félelmeinket. Lássuk meg azt az Urat aki nagyobb minden veszedelemnél, betegségnél, Aki erőt tud adni a gyászban. Akiről az elmúlt hetekben megtapasztalhattuk, hogy milyen sok féle képpen tud hozzánk szóéni, és mi milyen különböző módokon tudunk Róla szólni. Ne szégyelljük a Róla való bizonyságtételt, se a megpróbáltatások között, se életünk során. Így legyen Ámen.
