Textus: ApCsel 8,1.4-7.14-18

 

Kedves Testvéreim!

 

A most következő fejezetben, István mártírhalálát követően nemcsak a keresztyénség első nagy üldöztetése kezdődik meg, de egyben az első igazán nagy misszió is, amely kiterjeszti a Jézust követőek számát jóval Jeruzsálemen és a zsidóság határán túlra. Furcsa egybeesés ez, amely mindmáig igaz a keresztyénségre. Ott, ahol elnyomják, ahol üldözik, ahol nehézség éri a keresztyénséget, ott rohamosan terjed. Így volt ez a római császárok idején, amikor a kegyetlen üldözés csak terjesztette a hitet, de így van ez napjaink Távol-Keletén vagy Afrikájában, ahol hiába az üldözés, mind a mai napig növekszik a hívők száma. E fura, de Isten tervébe illő gondolkodásról, mondhatni logikáról ejtsünk a mai napon néhány szót, ugyanis a most elhangzott bibliai beszámolónak is van bőségesen üzennivalója a számunkra.

 

1. Saul indítéka jól mutatja a Krisztus ügye ellen lázadó ember indítékát. Később erről maga is bizonyságot tesz: a neveltetése, a buzgósága, a régihez való ragaszkodása elvakította őt és elvette az empátiáját és szó szerint vérszomjassá tette. Egyetértett István megölésével, habár István ártatlan volt. Azonban vádlói – köztük Saul is megtalálták a módját és megalkották az indokot arra, hogy miért is érdemel ilyen büntetést István – és nem akármilyen törvény alapján, hanem a Szentírás, a mózesi törvények elővételével. Rögtön fel is merül a hasonlóság az ő gyarlósága és minden ember – köztük a mi – gyarlóságunk között is. Gondoljunk csak bele, vajon az érdekeink, kényelmünk, hitünk, elfogultságunk, netán haragunk, sértettségünk, dühünk nem állítja a szolgálatába a hitbeli meggyőződésünket is? Nem ideologizálunk meg mi is az igazság, egyenlőség, de még Isten nevében szörnyű dolgokat? Az iskolákban – gyakran annak falain kívül – kegyetlen bosszút tudnak egymáson állni gyermekek, de gondoljunk csak az elmúlt évszázadok megannyi ártatlan szenvedőjére és halottjára, vagy éppen a kisemmizett gazdákra a kommunizmus idején, vagy a keresztes háborúkra. Nem véletlenül imádkoztatja Jézus az első helyen velünk, hogy szenteltessék meg Isten neve, jöjjön el az Ő országa, legyen meg az Ő akarata, mert tudja pontosan, milyen hamar el tud minket szédíteni a gonosz, a jóság, az igazságosság jelszavaival. Kérdezzük meg magunktól, hogy Saul valóban Isten ügyéért cselekedett, amikor erőszakosan hurcoltatott el ártatlan embereket? Kért ilyet az Úr bárkitől? Nem. Kérdezzük meg mindig magunktól, ha tényleg jót akarunk tenni a családunkkal, az emberekkel, a gyülekezetünkben – vajon azt Krisztusi módon tesszük?

 

2. Az üldözés következtében a jeruzsálemi gyülekezet szétszóródik. Már érdemes itt is megállni és elgondolkozni nekünk, akik hajlamosak vagyunk azt gondolni, pláne pedig elvárni azt, hogy a saját, nemzeti vagy a gyülekezetünk helyzetének mindig javulnia, fejlődnie, gazdagodnia kell. A sorrend is nagyon fontos: először az én életem, a családom élete, aztán a közösségemé. Itt azt látjuk, hogy a keresztyének személyes élete is szörnyű veszélybe kerül, de mélyrepülésbe kezd a gyülekezet élete is. Ott már nem arról van szó, hogy van-e pénz vagy támogatás egy kis további bővítésre, még egy programra, hanem a puszta létezésről. Egyre inkább omlik össze a szemünk láttára az a világ, amelyben azt gondoltuk, azt vártuk, hogy ezután minden csak jobb lesz, több lesz. Jobb egészség, nagyobb gazdagság. Közben pedig azt is látjuk, milyen szívósan, számunkra el nem gondolható módon tartanak ki azok a népek, amelyek hozzászoktak a nehézségekhez. Kálvin ezen igehely magyarázatánál azt mondja, hogy ha az ellenség nem üldöz minket, ha nem lángol a környezetünk, akkor „Isten tekintettel van a mi gyengeségünkre. De ne álmodozzunk örökös fegyverszünetről, hanem legyünk készen a nagyobb támadások elviselésére, valahányszor azok hirtelen elindulhatnak.“ Ez az a jézusi gondolat, amit Ő így fogalmazott meg: „a szolga nem nagyobb az uránál. Ha engem üldöznek, akkor titeket is üldözni fognak.“ Adjunk hálát Istennek, amiért most békességünk, fejlődésünk, nyugalmunk van. De az élet kisebb-nagyobb buktatói, nehézségeire mi magunk hogyan tekintünk? Ég és föld a különbség azon lelkület között, hogy az életben elvárásaink vannak vagy a csendes, békés, munkára lehetőséget adó, az elbukás után a felállásra lehetőséget adó időben hálásak legyünk.

 

3. Példaként kell, hogy álljanak a szétszóródó keresztyének is előttünk. Ugyanis az üldözés nem a keresztyénség végét jelentette, sőt: az első nagy missziós hullám beindulását! Nem maradtak csendben, olyan „ne szólj szám, nem fáj fejem“ alapon, hanem otthagyva a házat, korábbi megszokott közösséget, életet, újat kezdtek és vitték magukkal a hitüket, vitték magukkal Jézust. Nem is akárhová, hanem Samáriába. Az utált, megvetett vidékre, amelyet minden magára vala mit adó zsidó ember messziről elkerült. Akiket pogányoknak, árulóknak, halálos ellenségnek tartottak. És részint igazuk is volt: olyan emberek közzé mentek, akik varázslóknak hittek. Mondhatni: cseberből vederbe. És sikerük volt. A kisemmizett, üldözött, megölt, szeretetet és megtérést hirdető, feltámadott Messiásról beszélő keresztyének Samáriában hozzák létre az első nagy missziót és tömegek kezdik követni őket. Nem úgy vagyunk-e mi, kedves Testvéreim, hogy a hitről csak azokkal szeretünk beszélni, akik velünk együtt a templomba járnak? De azok közül sem mindegyikkel, hanem azzal, aki egyet ért velünk, akik szimpatikusak? Mi lett volna a keresztyénséggel, ha azok az emberek azt mondják, hogy „azért ezekkel a hitetlen samaritánusokkal mi sem állunk szóba!“ „Én ott nem szolgálok, ahol ilyen szemtelen varázslók csak a hatalmat akarják Jézus nevében.“

 

4. Ami Simont, a varázslót illeti, ő tipikusan magában hordozza az ember másik nagy kísértését: a becsvágyát és irigységét. Mindenben csak a hasznot és a hatalmat látja. Egy kis varázslás, egy kis vallásosság, és ha éppen Jézus neve van felkapva, akkor hát jó lesz ő is. Nem is rossz ez a tehetség, ami az aposotoloknak adatott. Így hát belép a gyülekezetbe. Hátha majd ott is valaki lesz. Milyen hasznot fog ez hozni neki? Sajnos sokan vannak ilyen Simonok az egyházban, sajnos sokszor elfog minket ez a lelkület. Valaki lenni, hasznot húzni, előrébb jutni, másokat irányítani. Simon így szegült ellene a gyülekezet egyik alapjának: az egyenlőségnek. Mégpedig annak, hogy a gyülekezet nem valakiket, tanítókat, pásztorokat, ilyen-olyan embereket tart középpontban, hanem Krisztust. Hiszen mindenki az Ő megváltottjaként jogosult a gyülekezet tagja lenni, az Ő kegyelméből, az Ő erejéből részesülve, Őneki szolgálva.

 

Gondoljunk csak bele, mi volt olyan csábító ezekben a keresztyénekben? Pénzük nem volt, soknak háza sem. Hatalmuk szintén nem volt, befolyásunk ugyancsak nem. Nem voltak ám nagy megmondóemberek sem, sem kuruzslók. Egyszerű emberek, többségében rabszolgák, halászok voltak, akik szerették egymást, hálát tudtak adni, reménységük volt és csendesen végezték a munkájukat. Semmi másról nem olvasunk, mint arról, hogy Jézusról tettek bizonyságot. Nem erőszakkal. Nem úgy, hogy aki nem hiszi, amit ők, az milyen ostoba, rossz ember és milyen utolsó alak, aki nem úgy él, mint ők. Nem erről olvasunk, hanem arról, hogy Jézusra mutatott az életük. A kérdés az, hogy mi vajon egyáltalán tudunk-e Jézusra mutatni? Tudjuk-e, hogy kicsoda Ő, hogy mit tanított, van-e Vele élő kapcsolatunk? Enélkül hiába ilyen program, olyan felújítás, szép hagyomány, csinos templom, nem lesz növekedés.

Jézust követve pedig a jég hátán is barátokra fogunk lelni. Ámen.

Print Friendly, PDF & Email