„Bizakodás tölt el, mert lesz reménységed, körülnézel, és nyugodtan lefekszel.” (Jób 11,18)

„De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket… Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.”  (Zsid 6,11-12.17-20)

Kedves Testvérek!

Ismét elérkezett advent vasárnapja, fellobbanhat egy újabb gyertyaláng, szám szerint a második. Nem tudjuk mennyire ismert, vagy nem ismert az adventi koszorú eredetének története. Egészen az 1800-as évekig kell visszamennünk, egészen pontosan, 1838-ig. Amikor is egy német evangélikus lelkész, név szerint Johann Hinrich Wichern gyertygyújtással jelezte karácsony közeledtét, az általa alapított gyermekotthonban. Egy évvel később a gyertyák egy hatalmas szekérkerékre kerültek, amit fenyőágakkal díszítettek. Akkor huszonnégy gyertya várta, hogy fényt hozhasson (20 lila a hétköznapokra, és 4 fehér a vasárnapokra). Eleinte csak evangélikus körökben használták az adventi koszorút, majd szép lassan elterjedt a világban. Egyes helyeken, valamint felekezetekben plusz jelentéstartamot is rendeltek egy-egy gyertyához. Ezek alapján az első láng a hitet, a második a reményt, a harmadik az örömöt, a negyedik pedig a szeretetet jelképezi. Így az Ige és az adventi láng fényében tekintsünk reménységünk felé, amely próbatételek idejében erőt adhat, a várakozást megédesítheti, a sötétségben fényforrás lehet… nem kevesebb, hiszen Pál ezt írja a római gyülekezetnek: „Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.” (Róm 8,24-25)

Az előttünk álló igékből először is maga a reménység természete rajzolódik ki előttünk. A reménység nem(csak) egy vágy, ami után az ember elindul, kergeti, olykor el is éri. Nem(csak) egy nemes célkitűzés vagy akarat. A saját életünkből is tudjuk, hogy a reménység tőlünk független, transzcendens (földöntúli) része az életünknek. Azoknak is, akik nem hisznek Istenben, azoknak is, akik igen. Reménykedünk valamiben, Valakiben, akit nem foghatunk meg, nem befolyásolhatunk. A reménység ott kezdődik, amikor elfogadtuk a saját tehetetlenségünk, erőtlenségünk tényét. Reménykedünk a jobb időjárásban, bőségesebb termésben, kevesebb katasztrófában. Reménykedünk, hogy minden szükségünk kielégíttetik, reménykedünk a hosszú, boldog életben. Reménykedünk a gyógyulásban, talán a világbékében. Reménykedünk az Úristen kegyelmében, jóindulatában, talán az Ő visszajövetelében vagy az üdvösségben reménykedünk. Mindezek mögött ott van a tény, hogy „nincs már semmink csak a remény” (Hobo-MÉZ: Bányászballada). Megannyi élethelyzetben reménykedünk, de az Igéből azt tudjuk meg, hogy aki Istenben reménykedik, az nem hiába, reménytelenül teszi. 

„Bizakodás tölt el, mert lesz reménységed…” – mondja Cófár a gyászoló és szenvedő Jóbnak. Gyönyörű ígéret, ellenben ha megnézzük a szövegkörnyezetet, kiderül, hogy Cófár nem vigasztalásul, hanem feddésként mondja ezeket a szavakat Jóbnak, ráadásul tévedésből. Cófár és társai meg vannak győződve arról, hogy Jób azért került szomorú helyzetbe, mert valami bűnt követett el. Alaptételük így hangzik: Isten mindig és minden esetben következetes és kiszámítható. Jób elfordult Istentől, ezért szakadt rá a baj. Jób története pedig pont arról szól, hogy még a hívő ember élete is tele van veszteséggel, reménytelennek tűnő helyzettel és szenvedéssel. Jóbnak egyik percről a másikra semmije sem maradt, csak a saját nyomorúsága és magánya. Ebben az állapotában lehet számunkra a legszélsőségesebb, de egyben legelgondolkoztatóbb példa. Jób helyzetében keményen visszaköszön az Úr Jézus Krisztus tanítása: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” (Mt 13,12) Ez az advent, ez az év nehezebb a szokásosnál. A templomaink üresek, de vajon a szívünk is? Vajon az Isten utáni reménységünk is oly kitartó, mint az egészségügyi dolgozóink erőfeszítése? A reménységünk több kell, hogy legyen annál, mint hogy „reméljük, hogy jobb lesz”? Az életünket, kiszolgáltatottságunkat, emberi mivoltunkat látva reménykedünk, mert nem lehet mást tenni. Nincs más megoldás, nincs semmink, csak a remény. Így szakad fel az adventi várakozás hangja énekeinkben: „Jövel, jövel Immánuel”, „Jöjj népek Megváltója”. Az ilyen reménységnek szól bíztatóan Cófár beszéde: „bizakodás tölt el, mert lesz reménységed, körülnézel és nyugodtan lefekszel.” Nem saját erőből, hanem adatik. Az Istenbe vetett reménység nem az ember hőstette, hanem éppen Isten mentőöve és felhívása az ember számára. A 91. zsoltár úgy festi le az Istenben reménykedő embert, mint a csibét, aki a tyúk szárnyai alatt keres menedéket.

Így jutunk el a második fontos üzenethez, a Zsidókhoz írt levél örömhíréhez: a levél írója Ábrahámot hozza fel példaképül olvasóinak. A gyermektelen öregembert, akivel Isten esküvel szövetséget köt és megígéri, hogy nagy néppé teszi. Mit is ígért meg az Úr? Teljességgel az Ő csodás hatalmát. Olyat, amihez sem Ábrahám, sem az utódai egy gyufaszálat nem tudtak hozzátenni. A keresztyének az ő példájukat követik, hiszen Krisztusban adta igazán értelmét a mi mennyei Atyánk a reménységnek. A levél szerint Krisztus az a Főpap, aki bemehet a „kárpit mögé” – az Ószövetség templomának legszentebb helyére, a Szentek Szentjébe. A kép azt jelenti, hogy Krisztuson keresztül Isten elé járulhatunk. Az ige szavaival élve a hitünk, reménységünk magában az Isten erejében kapaszkodik meg és nem engedi, hogy az élet viharai elsodorják vagy összetörjék az életünket. Ez az a biztos pont, melyen sem betegség, sem halál, sem üldözés, sem bűn nem talál fogást. Jézus Krisztuson keresztül menekülhetünk a megkötöttségeink, a bűneink, az aggodalmaink hullámai közül Isten védelmébe.

A karácsony közeledtével a készülődés mellett megszületik a szívünkben a vágy: talán egy kedves szerettünk látogatása, egy kis visszavonulás és békesség, vagy éppen a kitárulkozás és a szeretet megélése. Vágyunk a testi-lelki gyógyulásra, családjaink, gyülekezeteink erősödésére. Amikor meggyújtjuk a reménység gyertyáját, akkor az Úristenre ne csak úgy gondoljunk, mint az örök élet és üdvösség reménységének beteljesítőjére, hanem tegyük szívünk és közösségeink kérését is Elé, hogy a karácsony csodája, az Istennel való találkozás ne csak mese, hanem valóság legyen. Ragadjuk meg az előttünk levő reménységet!

„Senki sincs olyan közel Istenhez, hogy ne kelljen többé rá várnia, de senkinek sem kell úgy rá várni, hogy ne tudhatná: Isten már régóta vár rá.” (Dieterich Bonhoeffer)