Kedves Testvérek!
(Nagy szeretettel köszöntelek titeket és engedjétek meg, hogy külön nagy szeretettel köszöntsem azokat, akik elfogadva a meghívásunkat, talán először vannak itt, gyülekezetünk közösségében és azokat is hadd köszöntsem, akik távolabbról jöttek akár vendégként, előadóként, vagy éppen haza, a szülőfalujukba.)
Advent 1. vasárnapján Lukács evangéliumából olvastam a Jézus születését megelőző történésekből Zakariás énekét, ezzel együtt betekintést kaphattunk az első advent eseményeibe. Ekkor nemcsak Máriának jelenik meg az angyal, megígérve Jézus születését, hanem egy Zakariás nevű, idős papnak is. Mindkettőnek egy gyermek születését ígéri és hasonló lelki utat járnak be az ígérettől a beteljesedésig, a kételytől, szomorúságtól a dicsőítésig. Nemcsak a mai napra illő ez az ige, hanem adja az Úr, hogy az adventünk, a karácsonyra hangolódásunkra is igaz legyen az, amit ezekkel az emberekkel megtörtént. Néhány gondolat segítsen bennünekt ebben:
1. Az első szempontunk a találkozás. Kettős találkozásról van itt szó. A szemmel látható az emberek találkozása, a láthatatlan pedig az Úrral való találkozás. A történetből az derül ki, hogy a látható, az emberek közti találkozást bearanyozza, mássá teszi az Istennel történő találkozás élménye. Ettől lesz mind a mai napig gyülekezetté a keresztyén emberek csoportja. Szép és jó dolog a találkozás. Őszintén remélem és tudom is, hogy remek, szeretetteljes beszélgetések lesznek köztünk a mai nap folyamán. Jó átölelni a rég nem látott szeretteinket, jó érzés valami építő, nemes ügy érdekében találkozni. De ez nem elég. Ehhez igazából nincs szükségünk Istenre, egyházra – mondhatjuk. Nemes ügy érdekében lehet alapítványokat, segélyszervezeteket, mozgalmakat is létrhozni, jót beszélgetni lehet akár egy kerti partin vagy egy kocsmában is beszélgetni. Jó dolgok azok, de a gyülekezetben van valami több, amit az előbbiekből nem kaphatunk meg. Ugyanis az egyház az a család, az emberek azon csoportja, akik nem csak egymáshoz, de az őket megszólító Istenhez is (főképpen Hozzá) kapcsolódnak.
Nézzük csak meg a beszélgetéseket: nyilván a magasztos beszéden kívül elhangozhatott más is. Mária és Erzsébet bizonyára az együtt töltött három hónap alatt a mindennapi életről, az örömökről és bánatokról is beszélgettek, összeírhatták a gyerek ápolásához szükséges listát, megvitatták, hogy kivel mi történt, persze abban a három hónapban sem állt meg az élet, süni-főzni, takarítani kellett stb… persze a férfiak is ugyanezt megtehették (Zakariás és József). Nem kell ezeket a dolgokat sem alábecsülni, mert reménység szerint itt is mindenki otthonára, családjára lel köztünk, ahol van kivel mindezeket megbeszélni, egymást megsegíteni, a tapasztalatokat kicserélni. Ezért is vagyuink együtt, lehetünk együtt és keressük az alkalmat, lehetőséget arra, hogy ezentúl még többet együtt legyünk, és bátorítok mindenkit, hogy ha igényeljük, akkor találkozzunk hétközben, legyen nőszövetség (Mária és Erzsébet találkozása akár ekként is felfogható egy kicsit).
De mindezek felett Lukács egyvalamit jegyez fel, mert igazán fontosnak azt a pillanatot tartja, amikor a két pocaklakó is találkozik egymással, látatlanban megörülnek egymásnak és Erzsébetből, Máriából a dicsőítés hangzik fel. Amikor együtt csodálkoznak rá, örülnek annak, hogy valami hatalmas dolog történik velük, hogy az élő Isten éppen őket választja ki egy feladatra, éppen velük tervez. „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.“ – mondja Erzsébet. Ez nemcsak akkor törént meg, hanem ma is. Mert akikm ittvagyunk – ha elhisszük, ha még kételkedünk benne – érthetetlen, felfoghatatlan módon Isten elhívása, kiválasztása, terve miatt vagyunk itt. Azért vagyunk itt, mert az, amit az Igéből nemrég hallhattunk, az értünk történt. Nem (csak és nem elsősorban) azért hívunk titeket, testvéreim, hogy többen legyünk, pláne nem azrté, hogy több legyen a perselypénz vagy az egyházfenntartói járulék. Mi a hívást csak továbbadjuk: Isten az, aki hív és vár bennünket. A gyülekezetben olyan emberekként gyűlhetünk össze – minden bűnünk, hibánk ellenére -, akiket az Úr megszólított és vár az Ő családjába, népébe és munkájába. Most, hogy végignézek rajtatok, nagy a hála bennem, mert sokótok az élő példája, tanúja és közvetítője az Úr irgalmának és szeretetének irántam is. Jó veletek és jó az Úr előtt veletek lenni, az Ő megváltó munkájának a részesévé válni lelkészként, teológusként, zenészként, pedagógusként, szerelőként, hivatalnokként, diákként, nyugdíjasként, minden élethelyzetben, hivatásban, mert arra vagyunkm elhívva, hogy ott, ahol élünk, vagyunk, dolgozunk, legyünk az Ő tanúi.
2. Az ige szereplői mind belátják, hogy nem érdemelték ki jobban azt, ami velük történik, mint más ember. Nem is értik, hogy az Úr miért velük teszi, amit elhatározott. Ott van Zakariás, aki öreg, nem is igazán hisz az Úr igéretének, megnémul, de küszködik ám József és Mária is. Mégis, amikor találkoznak, amikor szembesülnek az ígéret beteljesedésével, akkor örülnek és dicsőítik az Urat.
(Remek alkalmunk lesz ezt énekben megtenni. Előre is mondtuk, hadd bíztassalak titeket az éneklésre. Nem koncertet tartunk, hanem éneklést, amiben segítségünk lesz, meg lehet ezeket az énekeket tanulni, vegyünk részt benne.)
Mária, Erzsébet és Zakariás dicsőítésének a dallamát nem ismerjük, de a mondanivalóját igen. Először is áldják Istent azért, mert hatalmas dolgot cselekedett egyszerű emberek által – általuk. Az tud a leghálásabb lenni, aki a legjobban átérzi, hogy mennyire nem is szolgált rá. Mégis így tesz Isten. Ez nemcsak dicsőítés, hanem hitvallás, amit meg kell fogadnunk nekünk is. Nagy kísértésünk az, hogy a hatalmas dolgok tekintetében, legyen szó békéről, egy valóban szeretteljes karácsonyról, vagy a jövőnkről – ezek tekintetében másokra várunk, azt mondva, hogy mi erre nem vagyunk elég jók, erősek, egészségesek. Hatalmas dolgokat várnánk – közben pedig itt azt látjuk, hogy a világ megváltása milyen apró dolgokból bontakozik ki, hogy Isten munkája milyen hétközunapi dolgokon keresztül fejti ki a hatását, forgatja fel a világot. Hát ki volt Mária? Ki volt Zakariás? Senkik. Se Jeruzsálemben, sem Rómában nem ismerték őket. A nagy dolgokat mégsem a császárok, helytartók tették, hanem egyszerű emberek – oly fontos üzenet ez Lukácsnál, hogy a mostanában vizsgált Apostolok Cselekedeteiben is vissza-visszaköszön a gondolat). Így vagyunk ezzel mi is. Istennek nem arra van szüksége, hogy befolyásunk, vagyonunk legyen, hogy milliószámra kövessenek be minket facebookon, tiktokon, instagramon – hanem ránk van szüksége. Arra, hogy legyél egy olyan osztálytárs, aki igaz barát, igazságos, jóságos tud lenni. Hogy legyél olyan szomszéd, akire lehet számítani. Hogy olyan példák legyünk ezen a világon, hogy amikor átköltözünk evilágból majd az Isten színe elé, akkor úgy emlékezzenek ránk, hogy ezek szerették egymást, hogy majd az utódaink is úgy akarjanak hinni, dolgozni, együtt lenni, reménykedni, mint mi. Nem kell ehhez semmilyen különleges képesség, Jézus követőjének kell lenni az őrhelyünkön.
Látjuk már, hogy az első advent nem valami sötét, szomorúságban töltött várakozás, hanem örömteli, munkával, találkozásokkal teli készülődés volt. Nem egy hagyományőrzés, nem szokás, hanem egy élő várása akár a karácsonyi ünnepnek és imádkozzunk azért, hogy itt valóban szeretteljes, áldott karácsonyunk legyen együtt és otthonainkban is, ezen kívül így várjuk Jézus visszajövetelét, a teremtett világ megváltását. Nem félelemmel, lemondással, hanem élő hitű dicsőítéssel, örömmel és munkával. Ámen.
