Az Élet több…

Istentiszteleti prédikáció – Váncsod, Ártánd, Mezőpeterd, 2019. 09. 22.

Énekek: 89,1. 89,3.7.8. 161,1-3. 161,4-6. 235

Lekció: Préd 9,1-12. https://abibliamindenkie.hu/uj/ECC/9/

Textus: Mt 6,25-33. https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/6/

Amikor kicsi voltam, édesanyám sokat énekelt nekem az ágyamnál. Volt egy kedvenc dalom: a Kaláka együttes megzenésítésében Radnóti Éjszaka c. verse. Akkor a dallama tetszett, a szövegre nem is nagyon figyeltem, 5 éves, álmos fejjel:

 

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, 
alszik a pókháló közelében a légy a falon; 
csönd van a házban, az éber egér se kapargál, 
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, 
kasban a méh, rózsában a rózsabogár, 
alszik a pergő búzaszemekben a nyár, 
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; 
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

A teljesség igénye nélkül csupán egyetlen dolgot hadd világítsak meg: a vers zseniálisan összefoglalja az ember szívét a gyermekétől a felnőttig. A vers zsenialitása az, hogy minél idősebb ember olvassa, annál több félelem köszön vissza számára ebből a versből. Egy gyerek is félhet a póktól, az egértől. De ha észrevesszük, hogy a légy a pókháló mellett alszik, hogy amit az életet jelképező nyár megtermelt, azt a halált hozó ősz elindul elvenni, akkor egyre több félelmet látunk meg. Akár az egyéni életünket, akár a körülöttünk létező világot nézzük, van okunk a félelemre. (1942-ben született a vers, az első zsidótörvények bevezetése idején, még mielőtt Radnótit elvitték volna.)

Amit Radnóti versben összefoglalt, érezhetjük az életünkben. Egyes tudósok azt mondják, hogy az ember azért tudott – a világ történelmét szemlélve – ilyen gyorsan a világot az uralma alá hajtani, mert az egyik legjellemzőbb és alapvető érzése az aggodalom. Igyekszünk körültekintően dönteni és cselekedni és számolni a tetteink következményével. Bizonyos szempontból ez az érzés segít minket a túlélésben.

Éppen ezért amikor keresztyén emberként azt látjuk, hogy a Szentírásban Isten oly sokszor szólal így meg: „Ne félj!” vagy amikor Jézus itt azt mondja: „Ne aggódjatok!” – akkor nem élünk-e át belső feszültséget? Hogyan ne aggódjak, hiszen a valóság arra ösztönöz engem, hogy aggódjak és túl akarjam élni azokat az igazi vagy vélt problémáim, amikkel szembenézek? Fekszem a párom mellett – vajon meddig lehetünk együtt? Most jön a harmadik gyerekem – vajon miből fogom etetni, öltöztetni? Hogy lesz erőm a munkám végezni? Öregszem – ki fog rólam gondot viselni? Meddig bírom erővel?

Jézusnak azonban van itt egy kérdése. Mégpedig hogy “Nem több-e az élet az ételnél, és a test a ruhánál?” Ha az életünket alapvetően arra irányítjuk, hogy életben maradni, mindenek fölött a biztonság, akkor mintha ezzel valami olyasmit mondanánk, hogy: „Nem, az élet egyenlő azzal, hogy legyen mit enni; az élet egyenlő azzal, legyen hol aludni; az élet legyen egyenlő azzal, hogy legyen mit fölvenni. Az élet egyenlő azzal, amit látunk. Nem több-e az élet ennél?

Tehát van bennünk egy bizonyos feszültség. Ez pedig így szól: „Isten azt mondja, hogy a tenyerén hordoz minket, de nem mindig bizonyítja ezt.” Hányan várjuk ezt Istentől, hogy mi hiszünk Benne, Ő pedig minden problémánkat megoldja… Azért olvastam fel a Prédikátor könyvéből, hogy lássuk: a Biblia szerzői között van olyan is, akinek a célja az volt, hogy leírja a valóságot: „minden érhet mindenkit”, „ugyanaz érhet utol mindenkit.” Mindent megfigyelt, mindennel számolt. Látta – ahogyan mi is látjuk magunkon és látjuk minden nap ebben a faluban – hogy bármelyikünkkel történhet váratlan esemény, bármelyikünket elragadhat hirtelen a betegség, nem mindegyikünk éri el azt, amit emberileg „elérendőnek” tartunk. A Prédikátor – a hagyomány szerint Salamon király – az, aki az élet minden területét igyekszik megismerni. Semmi jót meg nem tagad magától, de emellett bölcsen akar élni, hatalmas vagyont halmoz fel, és közben látja, hogy azok az emberek, akiket magánál jobbnak tart, nem kapták meg azt, amit ő; látja, hogy a gonosznak jobban megy sora, mint a jónak. Ne gondoljuk azt, hogy a Bibliai szerzők nem látták azt, amit mi. Hallották az Igét, hogy Isten tenyerén hordoz minket, de a saját szemükkel ők is csak annyit láttak, hogy ezt nem mindig bizonyítja.

Ijesztő, amit az idős Salamon mond: „Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik.” Az emberi bölcsesség ennyit lát. Az ószövetségi ember eljutott oda, hogy meglátta a fájdalmas igazságot. Az Istentől elfordult ember a halálban mindent elveszít, számára minden megszűnik. Ebből a szempontból szemben áll a felolvasott két igeszakaszunk és úgy gondolom, hogy a mi Urunk Jézus nem véletlenül hivatkozik pont Salamonra: „Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.” Salamon király élete egy intő példa arra, hogy ha nem az Istenre tekintünk, ha nem az Ő Országát keressük, akkor hiába dolgozunk, küszködünk, kapunk meg akár mindent is ajándékba Istentől. Jézus arra az Istenre mutat, akitől minden jó adomány és tökéletes ajándék származik, Aki sokkal többet és jobbat akar nekünk adni, mint amit mi elképzelünk magunknak.

Mennyivel több az élet, amelyet Isten ad! Hiszen már a teremtéskor sem magunknak adtuk az életet, hanem Isten adott az Övéből. Sokan úgy gondolkozunk, hogy Isten az életünk egy része, Akivel elég csak néha foglalkozni, de inkább úgy kellene, hogy a mi életünk, az Isten életének egy része. Az újszövetségi görög nyelvben több szót is használnak az életre. Az egyik a biosz, a szemmel látható, biológiai élet, a másik – amit igénk is használ – a pszüché, ami a belső, valódi életet jelenti. Az ember akkor él igazán, ha nemcsak éli, hanem megéli az életet.  Az Isten által teremtett nagybetűs Életbe tartozik az enyém is, a Tiétek is. Ha csak túl akarjuk élni az életet, akkor mondhatjuk, hogy az élet nem több, de nemcsak túlélni akarunk, hanem meg akarjuk élni az Életet, méghozzá az Istentől ajándékba kapott nagybetűs Életet. Ezért mondja Jézus: Keressétek először az Isten Országát és ráadásul minden megadatik nektek. Mert Isten Országa maga a Minden, amin keresztül láthatjuk, hogy a nekünk adott élet, szülő, testvér, házastárs, javadalom ráadásként, Isten irgalmából és szeretetéből lehet a miénk. A legtöbb bűn és tragédia abból születik, hogy ezt időről időre elfelejtjük. Az Istenre nem tekintő ember ösztönösen aggódik, félti a magáét és aggódásában bizalmatlanná, hitetlenné, szívtelenné és kegyetlenné válik.

Ezért mondja a Prédikátor: „Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni mindezt,, hogy az igazak és bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak.” Így hát ezt a választ adja: „Így hát edd csak örömmel kenyeredet és idd jókedvvel a borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd.” Mindig az volt az Úr jóakarata, hogy élj és boldogan élj azokkal, amiket Isten neked adott. – Erről beszél Jézus is.

„Nézzétek meg az égi madarakat” vagy „a mező liliomait” – mondja Jézus és felteszi a kérdést: „Nem több-e az élet ennél? Nem több-e az élet annál, amelyet magadnak elgondolsz? Nem akar-e Isten többet adni ennél neked? Szemlélődj, nézelődj és lásd meg: az élet több annál, amit te látsz! Bárcsak meghallaná ezt a faluban mindenki, aki már azért nem aggódik, mert ilyenkor rögtön az alkoholhoz menekül, vagy a közönyösség mögé bújt, mert feladta! Bárcsak elgondolkoznánk ezeken a szavakon, amikor a szeretteinket siratjuk, amikor az elveszett álmainkra gondolunk, amikor aggodalmaskodunk – amikor meglátjuk az élet valóságának a sötét részét, akkor meglátnánk a valóság másik részét is.

Hogyan válhat ez a mi életünkben valósággá?

Először: „Krisztus titokzatos testének a tagjai vagyunk” – mondja Pál. Isten életének a részesei vagyunk. Ha Isten örök és ennek a részei vagyunk, akkor a jövő felé megpillantunk valami szépet. Nem elég arra a meggyőződésre jutni, hogy Isten az életem része. Érdemes ezt kiegészíteni az arra való rácsodálkozással, hogy én Isten életének a része vagyok. Van valami, ami nálam sokkal több, és ennek a többnek a részeként létezem. Ezért, hogyha ez a pici, ami én vagyok, valamiképpen megszűnik, annak a nagynak még mindig a része maradok. Az első, rácsodálkozás arra, hogy Isten életének a részese vagyok. Hogyan láthatjuk meg? Tekintsünk csak az ajándékba kapott szeretteinkre, tekintsünk csak körbe a templomban, az Istentől kapott nagycsaládunkra, a gyülekezetre! Egymáson keresztül láthatjuk és kell láttatnunk Isten hatalmas szeretetét: azt a többet, amit önmagunkban nem élhetnénk meg: a jó szót, a segítséget, az odafigyelést, a megbocsátást.

Képesek vagyunk egy-egy szóval, mondattal, életet adni. Hogy valaki éppen ott van, hogy nem látom az életem értelmét, nem akarok élni, s valaki odamegy, és azt mondja: ”Szeretlek.” Valakinek ez azt jelenti: „Ja, akkor ma még életben maradok.” „De büszke vagyok rád! – Köszönöm neked!” Egyszerű szavakkal is tudunk életet adni. Nem csak a szó konkrét értelmében, habár hatalmas csodája az Istennek, hogy egy szülő részes lehet az Ő teremtő munkájában. Hatalmas csodák nekünk a gyerekek, a gyerekeknek pedig mi.

Másodszor: az életet továbbadhatjuk. Ezzel nagyon gyakorlatias, cselekvésben megnyilatkozó választ adhatunk arra, hogy több-e az élet. Ha az életet továbbadom, akkor ezzel kifejezem, hogy: „Igen, számomra több.” Ha az életük közepén járó, 40-50-60 éves emberek nem tudják az életet, mindent, amit addig fölhalmoztak, továbbadni, akkor belekövülnek a saját világukba. Az élet akkor tud bennük továbbmenni, ha az életet ilyen értelemben továbbadják.

Ha fiatal emberek, arra vállalkoznak hogy családot alapítanak, az derekas dolog. Valaki családot alapít, és azt mondja: „Na, máris nekilátok valamit továbbadni!” Nagyon szép dolog az. Valaki 20-30 éves fiatalemberként még maga is éppen csak szedi magát össze, a szónak a jó értelmében, mindenféle lelki kincsekkel, és azt mondja: „Én máris kezdek valamit tovább is adni.” Ez a legnagyobb igenlése az életnek. Az életnek nem az a legnagyobb igenlése, hogy még egy kicsit gyűjtök, hanem az, hogy fiatal vagyok és már adom is tovább; már van mit továbbadni.

Továbbadni pedig nemcsak a fiatalok tudnak, hanem az idősek is. Az idő múlásával bizony ismét beszűkülhet a látóterünk, eltűnhet az élet csodálata és igenlése. Az élet nehézségei, a gyász fájdalma, a test betegsége és gyengülése azt mondatja velünk, hogy már nem jöhet semmi jó. Azonban Krisztusra nézve láthatjuk Isten közeledő, kiteljesedő Országát. Bizony minden fiatalnak szüksége van, hogy az idősebb generációtól ne a bezárkózást, a beletörődést, a tehetetlenséget lássák, hanem az Istenre néző, reménykedő, az Isten ajándékainak örülni tudó életet tanulják meg. Az életet nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is tovább kell adni és ez a szolgálatkész, imádkozó nagyszülők, gyülekezeti tagok nélkül lehetetlen.

A harmadik: mikor hozzájárulunk mások életéhez. Hadd legyen az több, színesebb, szebb, örömtelibb!

Amint már beszéltünk róla, egyetlen kedves szóval vagy mondattal is életet tudunk adni és visszaadni. Azzal, hogy szóval és tettel felemeljük az emberek tekintetét Istenre, elvesszük az aggodalmat, az eltaposni akarást, a gyűlöletet az emberekből és megtapasztalhatjuk, hogy Isten mindig többet adó szeretete rajtunk keresztül is munkálkodik. Észre vehetjük, hogy Isten a szemmel látható, emberi ésszel felfogható életnél sokkal többet készített el nekünk itt és odaát az Ő Országában. Ezt az Országot keressük és közben ne felejtsük el: az Élet több. Ámen.

Magyarországi ének a Világ megvetéséről – középkori ismeretlen szerző műve






Magyarországi ének a Világ megvetéséről – középkori ismeretlen szerző műve
 
Mondjam el,   Jézusom,  neked
lelkemben a szeretetet,
mellyel érted tüzes lánggal tüzel,   lángol?
Ami édeset a világ kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
A Föld kincsekkel csalogat,
hoz illatos virágokat,
mutat bimbót,  mutat lombot, várost,   dombot.
Ami édest a Föld kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
 A Tenger korállal tele gõg;
azt zúgja,  szeretni illik õt.
Gyöngyökkel bõ,   sziréntermõ,   õ a forrás!
Ami édest a Tenger kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
 A pely levegõ igy dudál:
"Benne röpdös a kis madár.
Minden élõ általam él,   bennem jár-kél."
Ami édest a levegõ kíhál,
Jézushoz képest mind silány.
 
 
Erre a Tûz is közeleg,
s a szivet így szólítja meg:
"Az eleven melegséget adom néked!"
Ami édest a Tûz kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
A Hús érzékekkel vadász;
s azok prédáján lakomáz;
addig csábul,   hízni indul,  szinte széthull...
Ami édest a hús kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
 Setteng az Ördög,  s  a szívet
dísszel és diccsel ejti meg;
de csak cselt rejt a dícséret,  tánc meg ének.
Ami édest az ördög kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
 S tedd hozzá ehhez még a lét
ezerszer ezer örömét:
szívem vágyát be se váltják,   el se oltják.
Ami édest a Minden kínál,
Jézushoz képest mind silány.
 
(Babits Mihály fordítása)
Print Friendly, PDF & Email

Leave a Comment