Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet!
E vasárnapon nemcsak az újkenyéri úrvacsorára készülünk, de egyben az Isten házában és Isten színe előtt emlékezünk meg államalapításunkról is. Ilyenkor sok helyen sütik meg az idei aratás lisztjéből az ünnepi kenyeret. Bizony, magyarságunk ünnepét ez a kenyér többszörösen is kifejezi. Ezt az ünnepet pedig megkoronázza Jézus üzenete. Hálát adok most is az Úrnak, amiért megadta, hogy népünk történelmét és a mi életünket az Ő igéjén keresztül láthassuk, gondolva őseinkre, akik előttünk ültek e padokban, akik e templom falait rakták, akik még a török idjén próbáltak megélni, előttük a középkorban a pici, festett falú templomokban himnuszokat énekelni, együtt azokkal, akiknek még a keresztyén hit is újdonság volt és mehetünk gondolatban vissza egészen a feledésbe merült kezdetekig. Mi már nem is látuk odáig, pedig Isten mértékével csupán egy szempillantásnyi idő telt el azóta. Jézus üzenete pedig nemcsak nekik szólt, de szól nekünk és szólni is fog utódainknak is, akiknek már a mi emlékünk is csak homályos lesz, de Isten igéje örökké megmarad: bölcsen teszi hát az ember, ha ehhez méri a saját és népe életének zsinórját. Mert akikről azt gondoljuk, hogy meghatározzák a világot, holnap már nem is lesznek, akik ma parancsolnak, azok holnap már hallgatni fognak, akik ma elnyomottak és szegények, azok fogják örökölni a földet. Ugyanis Jézus Krisztus az élet kenyere. Nézzük meg, ki is számunkra, vagy éppen ki lehet számunkra ez a kenyér!
1. A kenyér a gondviselés legalapvetőbb jele. Alapélelmiszer. Sok minden elhagyható az étrendünkből, de gondoljunk csak bele: Istennek oly könnyű lenne véget vetni az ember tervének, a népek erejének. Elég lenne megszűntetni a búza termését, a kenyér készítését és az emberiség lassú pusztulásba fogna. Olyan háború folyna az utolsó morzsákért, amelyet még nem látott a világ. Idősebb testvéreink jól emlékeznek arra korra, amikor nem igazán volt miből válogatni, kenyér volt. A világon még mindig vezető halál-ok az éhezés, pedig ellenszere lenne. Csak az elmúlt ezer esztendő távlatából, a világban elfoglalt helyünket, létszámunkat, sorsunkat nézve méltó az Úr a hálánkra. A világ oly helyére telepített bennünket és tartott meg mind eddig a napig, ahol kenyerünk és vízünk volt, megmaradásunk volt, márpedig egy szemmel se érdemlettük jobban, mint azok a népek, akiknek nincs vagy nagyon kevés kenyér adatott. Sose mulaszthatunk el napról-napra, évről-évre hálát adni. Ha szeretnénk jó reggeli és esti imádságokat mondani, lapozzuk fel az énekeskönyvünk idevonatkozó szakaszát. Azt is meglátjuk benne, hogy a régieknek teljesen természetes volt minden egyes nap hálát adni a számukra kiparancsolt kenyérért, esőért. Ezért maradt ránk az újkenyér ünnepe, aratási ünnep, amely mindig emlékeztet bennünket: Isten gondot visel ránk, jobban, mint azt érdemelnénk.
Amikor Jézus azt mondja: Én vagyok az élet kenyere, azzal azt üzeni, hogy az élet, mégpedig az Isten szeretinti életünk, és az örök életünk elképzelhetetlen Nélküle. Ő a kenyér, az alap, Aki nélkül a lelkünk éhen hal. Ezért a megtöretett kenyérben az Ő megtöretett testét látjuk, az értünk, miattunk, helyettünk elvégzett áldozatot, amely indítson hálára és megtérésre bennünket.
2. A kenyér valóban alapvető élelem. Évezredek óta ugyanaz. Nagyon sok féle formája van, az élelmiszeripar sokféle adalékot hozzáadhat, nagyon sok dologgal együtt lehet enni, rá lehet kenni, lehet mártogatni, de alapvetően évezredek óta liszt, víz és só kell hozzá. A recepten lehet valóban változtatni, kicsit hozátenni, valamit mellé tenni, mert hát a kenyérnek kenyér íze van, ráun az ember, ha minden nap ugyanazt és ugyanúgy enné. A mi asztalunknál is előkerül hol egy kis vaj, egy kis zsír, egy kis felvágott, egy kis lekvár, nutella és még sorolhatnám, de ha az ember igazán éhes, akkor szokás mondani, hogy a száraz kenyeret is megeszi. Az alap mindig ugyanaz és ugyanazt kínálja. Ugyanaz volt az őseinknek, ugyanaz nekünk is. Ebben az állandóságban pedig szintén van egy fontos észrevételünk. Ugyanis államalapításunk ünnepe régi ünnep. A „csupán“ itt töltött időnk több, mint 1000 év! Mihez kezdjünk ma egy 1000 évvel ezelőtt élt király döntésével? Azóta annyi víz lefolyt már a Dunán, annyiszor változtak határaink, szűnt meg és született újjá az országunk! Próbálták is ez ünnepet eltörölni, lekicsinyíteni, hogy minek ennyire a múltban élni, éljünk inkább a jelenben, koncentráljunk a jövőre, a múltat pedig hagyjuk el. Azt gondolnánk és – ezt a szemünkre is vetik sokan -, hogy az egyház másra nem is jó, mint a múltat konzerválni, valamit még átmenteni a régiből, az elhasználtból. Többszáz éves templomban, öreg, kopott padokban, divatját múlt orgonával, évszázadok óta ugyanolyan fazonú palásttal mit szóljunk a ma emberéhez?
Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az Élet Kenyere“, akkor arra az igazságra is rávilágít, hogy az alap minden kor és minden nép számára – az Ő látása szerint és így a mi látásunk szerint – ugyanaz. Jézus korában is voltak édességek, ínyencfogások, de ő mégsem azt mondja, hogy Ő az „élet habos oldala“, vagy éppen az „élet habostortája“, hanem a kenyere. Az ember mindig a legfinobbat szeretné, a gazdagok vagyonokat adnak a legkülönfélébb ínyencségekért, de amit Jézus kínál, annak a receptje mindig egyszerű, mindig ugyanaz marad. Ez pedig nem a régi konzerválása, nem lemaradás a világ mellett, hanem egy óriási felkiáltójel! Akarhatsz szebbet, jobbat, de ennél fontosabb nincs. Ha nem élsz az alapvető élelmiszerrel, amivel éltek az őseid és amivel jóeséllyel az utódaid is élnek, akkor elsorvadsz. Kérdezzük meg magunktól, hogy vajon mi hogyan állunk az Élet kenyeréhez? Alapul szolgál a lelkünknek, identitásunknak, a hivatástudatunknak? Léteznek-e ezek a fogalmak a számunkra, van ezeknek alapja? Vagy mi is mindenféle újdonságot, ínyencséget keresünk az életben, de az alapról megfeledkezünk?
Az a bűnbocsánat és az örök élet, amelyet Jézus az úrvacsorában kínál nekünk tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
3. A kenyér összetartja az embereket. Egy asztalhoz ültet bennünket. Ugyanis a kenyérrel sokan vesződnek, de mindannyian ugynabban az ügyben. Aki elveti, aki learatja, aki megőrli, aki meggyúrja, megsüti, eladja, felvágja és megeszi. Mindegyik munkafolyamatot végezheti más és más, mégis a kenyér a közös pont.
Egy közösség életében, történelmében (legyen szó családról, gyülekezetről, nemzetről) nagyon sokféleképpen és nagyon hosszú időt átölelve végződik a lelki, a szellemi táplálék munkája. Ilyen például az anyanyelvünk művelése, fejlődése, a népzenénk gazdagodása, vagy éppen a mindennapi élet fejlődése a tudományos felfedezéseknek köszönhetően. Ami ma még újdonség, az holnap már figyelemre se méltó dolog lesz. Milyen újdonság volt gyermekkoromban az utcák aszfaltozása, vagy a közvilágítás beveztése, a mobiltelefonok elterjedése, vagy az internet bekötése, vagy éppen az ivóvíz hálózat kiépítése! Ma oly természetes mindegyik, van is nagy gond, ha valamelyik nem működik. Ezek a munkák nem múlnak el nyomtalanul, csak úgy, mint a hit, a szeretet átadása – hogy a sok rossz példa között jót mondjunk. A jó közösség, a jó gyülekezet olyan, mint a kenyér. A legkülönfélébb embereket is összehozza, egy asztalhoz ülteti, beszélgetést indít és egyformán táplálja az öreget és a kisgyermeket.
Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere“, akkor így hív bennünket az Ő lakomájára. Összehoz lélekben e templom építőivel, hitvalló őseinkkel, megtalálja a közös hangot a 80 és a 10 éves is, ha nekünk valóban az élet kenyere kell. Közös recept, közös üzenet, közös élet, közös jóság. A világ így épülhetne, gazdagodhatna és ezért kellene komolyan venni Jézus hívását. Nélküle lassú éhezésbe, lassú elsorvadásba fogunk egyéni, családi, egyházi, nemzeti és világszinten is. Amikor az Úr asztalához lépsz majd, gondold át: vajon te megtaláltad már a helyed az Élet kenyere körül? Élsz vele? Másokat ir részeltetsz belőle?
4. A kenyér táplál. Ha volt szerencsénk egy igazi, kemencében sült kenyérhez, akkor tudjuk, hogy abból egyetlen szelet is elegendő volt, úgy jóllakott az ember belőle. Jézus pedig azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Aki énhozzám jön, meg nem éhezik és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.“ Jézust az emberek azért akarták királyukká tenni, mert azt remélték, hogy majd minden problémát egyszerre megold, elveszi a kenyér, a megélhetés problémáját, az idegen elnyomókat pedig elpusztítja. Azonban a kenyér nem pénz, nem fegyver, hanem táplálék, alapélelmiszer. Jézus nem azért jött, hogy akkor mostantól nekünk legyen minden jó, a másiknak pedig nem. Azért jött, hogy tápláljon, hogy gazdagítson. A szomszédomat is, engem is. Aki belőle táplálkozik, az gyarapodik, aki pedig nem, az elsorvad. Mindenkire érvényes e szabály. Jaj is volt Jézusnak, amikor megértették ezt az emberek. Onnantól nem kellett, onnantól keresztre küldték. Olyan Messiás kellett volna, aki az Ő akaratukat teljesíti, de egy olyan, aki inkább jobbá tenne, az már nem.
Az Úr asztalánál úgy részesülünk az örök élet kenyeréből majd, hogy Jézus miattunk, helyettünk és értünk áldoztatott meg. Értünk, magyarokért is. Ez a tudat adott erőt népünknek, őseinknek évszázadokon át. A legsötétebb korban is ez adott reménységet, hihetetlen megújulást a reformációban, vagy a világháborúk után. Ez ad nekünk ma is útmutatást.
Látjátok, milyen egyszerű étel a kenyér, mégis milyen gazdag! Ezzel gazdagítson minket most is a megváltó Urunk. Részesüljünk belőle, halljuk meg az Ő hívását! Ámen.
