Lectio: ApCsel 2,37-47: „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak? Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől! Akik pedig hallgattak a szavára, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.„
Textus: Ezékiel 1,4-14, 28; 2, 1-2: „Láttam, hogy forgószél jött észak felől, nagy felhővel és egymást érő villámlással, körülötte fényözönnel. A közepéből, a villámok közül mintha ezüstös csillogás tündöklött volna. Négy élőlény alakja volt ott. Ilyennek látszottak: emberhez hasonló alakjuk volt, de mindegyiknek négy arca, és mindegyiknek négy szárnya volt. Lábaik egyenes lábak voltak, de lábfejük olyan volt, mint a borjúláb. Ragyogóak voltak, mint a fénylő réz. Szárnyuk alatt négyfelől emberi kezek voltak. Mind a négynek több arca és szárnya volt. Szárnyaik összeértek, egyiké a másikéhoz. Nem kellett megfordulniuk, amikor jártak, mindegyik előre nézve tudott menni. Ilyen volt az arcuk: volt emberarcuk, de volt oroszlánarca is mind a négynek jobbról, bikaarca is volt mind a négynek balról, és volt sasarca is mind a négynek. Ilyen volt az arcuk. Felső szárnyaik ki voltak terjesztve, ez a két szárny összeért, egyiké a másikéval, kettő pedig eltakarta a testüket. Mindegyik előre nézve tudott menni. Ahova a lélek akart menni, oda mentek, nem kellett megfordulniuk, amikor jártak. Ilyenek voltak az élőlények: külsejük olyan volt, mint az izzó parázs, és az élőlények között mintha égő fáklyák lobogtak volna. Tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. Az élőlények úgy suhantak ide-oda, akár a villám.” […] „A körülötte levő fényözön olyannak látszott, mint a szivárvány, amely a felhőkön szokott lenni esős napon. Ilyen volt az Úr dicsőségének a látványa. Amikor megláttam, arcra borultam, és hallottam, hogy valaki megszólal. Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.”
I. A felolvasott igeszakasz egy nagyon különös képet mutat nekünk. Egy mennyei látomást, amit Ezékiel próféta kapott, mikor a babiloni fogságban volt társaival együtt. Mondhatjuk úgy is, hogy Ezékiel a babiloni fogság prófétája. Elhurcolták az anyaországából, és letelepítették társaival együtt egy idegen hazában, a Kebár folyó partjára. Viszonylag nyugodtan élhettek, (nem olyan volt, mint egy munkatábor) dolgozniuk kellett, de másokért, hiszen Babiloniát gazdagították munkájukkal.
A nehézségek és a fogság ellenére a foglyok reménykedtek. Reménykedtek abban, hogy hamarosan hazatérhetnek, bíztak abban, hogy áll még az Úr temploma, hogy sértetlen a Szövetség ládája. És mi az, amit Ezékiel hirdetett? Nem azt, amit a nép hallani szeretett volna. Azt mondta, amit az Úr adott neki, hirdette Jeruzsálem közelgő elestét, rávilágított, hogy a nép igaz istenhit nélkül, kemény szívvel és makacs fejjel várja a szabadulást.
Hat évnek kellett eltelnie, hogy Ezékiel szavai valóra váljanak. Jött a hír, hogy Jeruzsálem elpusztult, a templomot kifosztották és porig égették, nem csak a templom hamvadt el, hanem a foglyok reménysége is. Az addig bizakodó, várakozó nép reményt vesztetté vált, úgy érezték, hogy vége mindennek. A helyzet kilátástalan. És mi az, amit Ezékiel hirdetett? Hirdette a szabadulást, hogy az Úr könyörül rajtuk és bízzanak benne. Ezékiel pontosan az ellenkezőjét hirdette annak, amit a nép gondolt, vagy érzett. Nem volt egyszerű számára az Úr szolgálata, ezért is fontos a nevének a jelentése, ami azt jelenti: Isten megerősít.
A megerősítés nagyon fontos volt Ezékiel számára, hiszen egyik alkalommal reggel meg kellett jövendölnie szeretett felesége halálhírét, amely aznap este bekövetkezett. Viselkedésével, hogy nem gyászolhatta szeretett feleségét a kor szokásai szerint, azzal is igét hirdetett. Személyes sorsa, hogy elveszíti a társát, része igehirdetésének, része népe sorsának. Hogyan erősítette meg Isten a prófétát egy ilyen tragikus helyzetben, amit Ezékiel és a felesége is előre tudott? Erről az Ez 24-ben olvashatunk. Az ige alapján tudjuk hogyan erősítette meg őt Isten: megmutatja a dicsőségét neki.
Ma is ezt a dicsőséget és vigasztalást mutatja meg az Úr, mint akkor ott Ezékielnek. Hiszen nem hagyta magára sem a prófétát, sem népét a nehézségekben. Nem voltak egyedül a tanítványok Jézus halála után, és nincsenek egyedül napjaink keresztyénei sem, akiket üldöznek, nélkülöznek, leterheltek, reményt vesztettek. Jézus Krisztus ígérete szerint a tanítványok nem maradtak egyedül, hanem pünkösdkor kitöltetett rájuk a Szentlélek. Azóta Isten Lelke munkálkodik – másképpen mondva: akcióban van. Így pünkösd nem csak egy múltbeli esemény ünneplése, hanem annak a hirdetése, hogy mindenki részesülhet a Szentlélek ajándékában. A gyülekezetben nemcsak a lelkészeknek adatik a Lélek ajándéka, hanem mindannyiunknak. Bármelyikünk kerülhet abba a helyzetbe, hogy vigasztalásra szoruljon, de abba is, hogy ő legyen az, aki megerősíti a másikat. Ezékiel elhívásában, és a Szentlélek kitöltetésében is azt láthatjuk, hogy hiába van/vannak jószándékú emberek, hiába alkotnak közösséget, ha előzőleg az Úr nem erősíti meg őket. Így indít minket Isten arra, hogy eljöjjünk a templomba. Talán azt érezzük, hogy üres az életünk, talán a kíváncsiság hajt minket, talán a közösség utáni vágy, talán valamilyen tragédia vagy probléma indított minket arra, hogy a templomba jöjjünk. A Lélek indíthat arra, hogy észre vegyük a megszomorodottakat és segítsünk rajtuk, hogy kivegyük a részünket a gyülekezet feladataiból, hogy imádkozzunk a szolgálattevőkért. Bár ma már nincsenek próféták és – Istennek hála – nem élünk más népek fogságában, de hasonló, kilátástalan helyzetekben (pl. szekularizáció, posztmodern vallásosság, halál, betegség) kell a keresztyénségnek felszólalnia. A Lélek munkája teheti bennünk az Istenért vállalt szolgálatunkat örömtelivé. Valóban olyan életre hívott el minket Isten, amely sokszor nagyon nehéz, amely sokszor tehernek tűnik – éppen ezért van szükségünk a megerősítésre – egyenesen azt mondhatjuk: a Lélek nélkül lehetetlen így élni, de a Lélekkel örömteli a küldetésünk – mert Istenre nézünk.
Hogyan lesz a teherből öröm? Ebben az igeszakaszban Isten saját dicsőségébe enged be Ezékielen keresztül – hogy ne csak érezzük, hanem még ha csak egy kis szeletét, de meg is láthassuk-. Mennyire különös ezt a látomást olvasni. Hiszen azzal, hogy a próféta leírta, gyakorlatilag a lehetetlennel próbálkozik: szavakba önteni a leírhatatlant. Ezért is használ olyan sok szimbólumot, és ezért mondja, hogy „olyan, mint”, ehhez vagy ahhoz „hasonló”. Amikor Isten erősít meg minket, akkor az az élmény nem hasonlítható össze mással. Amikor Isten feltárja magát előttünk, akkor az egy különleges, elkülönített – ha úgy tetszik: szent – közösség, amely megerősít és elindít minket. A Szentlélek kitöltésének leírására ugyanígy nehezen talál szavakat a történet írója. Isten Lelkére egy külön szót használ a Szentírás – rúah. Jelenthet hatalmas szélvészt (Gen 1,2 – K. Z. magy.), egy embert különleges képességekkel felruházó lelket (pl. Sámson) – az a lélek, amely felette áll az embernek, természetnek, emiatt képes hatalmas változásokat véghez vinni – így ld. a tanítványok életét.
II. Ezékielnek nem volt könnyű kitartania szolgálata mellett. Hogyan látta Isten dicsőséget a megpróbáltatások között, és hogyan láthatjuk mi is rohanó mindennapjaink és gondjaink közepette?
Olvashatunk villámlásról, fényözönről, trónról, és a trónon ül Valaki, a trónt pedig furcsa, titokzatos lények hordozzák. Mint mikor egy ókori témájú filmet nézünk, vagy könyvet olvasunk, ott találkozhattunk ilyen „mozgó trónnal”. Mikor az uralkodónak nem kell semmit sem tenni, szolgái viszik trónusát.
Megtudjuk, hogy a trónt vivő lények – valószínűleg kerubok – különböző arcokkal, emberi karokkal és több szárnnyal rendelkeznek. A négyes szám- négy lény, négy arc…- a teljességre utal. (Hiszen mi lehetne hiányos az Úr jelentlétében?!) Alsó szárnyaik összeérnek, egyfajta négyzetet alkotnak ez is mutatja, hogy egységben vannak. Mozgásuk pedig céltudatos, nem kell megfordulniuk. Oda mennek, ahova a Lélek viszi őket.
Kedves Testvérek! Milyen mikor egy közösség egységben van? Mikor nincs széthúzás? Nincs versengés? Mikor közösen egy ügyért, egy célért küzdünk. (Mikor örömmel szolgálunk az Úrnak.) Gondoljuk az első gyülekezetre. „Minden nap állhatatosan, egy szívvel és egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Isten és kedvelte őket az egész nép.” Egységben voltak. Egy szívvel és egy lélekkel voltak együtt. „Mozgásuk” céltudatos, nem néztek hátra. Miért? Mert a pünkösd ünnepén a lélek kitöltetett. Az a lélek, ami az Úrtól jött és az Úrhoz visz közel. Ahol az Úr van ott nincs széthúzás, nincs széttagoltság. A Mindenható Úrtól jön ez az egység.
Ez a mindenható uralkodó, aki képes lenne egyetlen szavával a legerősebb földi hatalmat is semmisé tenni, ott van a fogságban Babilon földjén, ott van a bezárkozó és kétségbe esett tanítványokkal, és itt van ma velünk is Lelke által. Mi ez, ha nem örömhír?! Ez a Mindenható Úr nem akar messze lenni, hiszen elküldte az Ő Lelkét. Jézus Krisztus áldozatával és a Lélek vezetésével, – ami folytonos keresésre ösztönöz bennünket – lehetünk Isten közelében, és nem kell takargatni magunkat, úgy állhatunk meg előtte, ahogy vagyunk.
III. Ezékiel könyve azzal fejeződik be, hogy „Ott van az Úr”. Elmondhatjuk-e a saját életünkről, hogy „ott van az Úr”? Hiszen ha valami rossz ér bennünket meg szokott fogalmazódni bennünk, hogy: „Miért engedte ezt az Isten? , Miért hagyott el?” Ahogyan megtette a nép is a fogságban. Ha levesszük a tekintetünket Isten dicsőségéről, akkor magunkra nézünk, magunkkal törődünk és csak a saját problémáinkat és bűneinket szemléljük. Ezekkel is kell foglalkoznunk, de nem szabad CSAK ezzel törődnünk, nekünk először mindig az Urat kell látnunk. Nagyon szemléletes a tanítványok élete: pünkösd előtt egy zárt szobában vesztegeltek. Bizonyára nem értették, hogy Jézus miért hagyta ott őket, miért nem hozta el Izraelnek a várt dicsőséget. Bizonyára mardosta őket a lelkiismeret, amiért a Gecsemáné-kertben egyedül hagyták a Mestert és emellett féltek attól, hogy ők is a Mester sorsára fognak jutni. A Szentlélek kitöltetése után viszont már nem hátra, hanem előre néztek és merték Jézus Krisztust hirdetni az emberek között. Hiszen ha az Úrra nézünk, akkor nem kell hátra tekintenünk, a mennyei lényekhez hasonlóan.
Pünkösd ünnepén kitöltetett az a Lélek, amely képes az Úrhoz közel vinni. Képes vezetni és képes egységet teremteni. Ami felemeli fejünk, ha lehorgasztanánk, és támaszt ad a rogyadozó térdeknek. Segít, hogy „egy szívvel és egy lélekkel” mondhassuk és életünkkel mutathassuk, hogy a Lélek vezetésével nem kell visszafordulni, lehet közösen az Úrért szolgálni.
Kívánom, hogy a mindennapjaink során a mennyei lényekhez hasonlóan mi is megfordulások nélkül tudjunk az Úrhoz közeledni. Valamint, hogy testvéri közösségünk egységben legyen az első gyülekezethez hasonlóan.
Így legyen. Ámen!
