Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet!
Mint minden alkalommal, most is hadd ismételjem meg azon örömömet, hogy egy olyan közösség vagyunk együtt, akik nemcsak a mindennapi életük dolgait, de nemzeti életük eseményeit, kérdéseit, a történelmünket is az Úr színe előtt szemlélhetjük. Október 6-a nem tartozik nemzeti ünnepeink közzé, hanem gyásznap, ugyanis egy levert forradalom képviselőinek, a 13 vértanú, köztük az első felelős magyar minisztrelnök kivégzésére emlékezünk. Ez alkalommal választhattam volna egy ünnepi igét, valami „különlegeset“ (bár szinte minden mondat különleges a Szentírásban), de mégis ez alkalommal haladunk szépen tovább az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Saul megtérésének és szolgálatba állásának ugyanis a mai napon különleges üzenete is van, hiszem, hogy nemzetünk hőseire való emlékezésben is. Ugyanis két ellenség néz egymás szemébe e történetben, akik testvérekké lettek és Saul megtérése – amint szélesebb kontextusában látjuk most – nemcsak egy győzelmes szép történet, hanem bizony egy kemény harc kezdete, egy szenvedéssel, megpróbáltatással teli út startmezője. A győzelmet Jézus Krisztus szerzi, míg a szolgálatba is Ő küld el – látjuk Saul életében és az Ő története is azért került a Szentírásba, mert azóta is így szólít meg minket az Úr, ez alkalommal is.
1. Utoljára arról beszéltünk, hogy Saul számára eljött egy kényszerű idő, amikor másra nem volt lehetősége, mint az önmagába nézésre. Megvakulva vitték be Damaszkuszba és kényszerű böjtben imádkozott. Ebben az időben kellett szembesülnie mindazzal az úttal, amit addig megtett, és ebben nem csupán a keresztyének üldözésére gondolok. Ő maga ezt mondja a filippi gyülekezetnek: „nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.“ Tehát valóban az ő megtérésére igaz az, ahogyan a megtérést a bibliai görög nyelv használja: megfordulás, az ellenkező irányba való elindulás. Ha eddig jobbra mentem, akkor innenstől kezdve balra indulok. Mert nem az a megtérés, hogy azon gondolkozom, hogy akár ki is próbálhatom a keresztyénséget, na jó, adok egy esélyt a templomnak. Nem az, hogy azon gondolkozva, hogy mit kezdjek az életemmel, a világ összes vallása, eszméje között válogatva azt mondom, hogy igen, akár Jézus is lehet egy lehetséges választás. Hanem az, hogy rájövök, hogy Jézus Krisztus nélkül nem élhetek tovább! Nem mehetnek a tovább a dolgok nélküle, mert látom, milyen szegény, kifosztott, megnyomorított életem van, bűnben és halálban Nélküle! Ez megy végbe Saul lelkében, és abban nemcsak az elmúlt hetek, hónapok történése, hanem – amint hallottuk -, az egész életét áttekintette: a gyerekkorát, a neveltetését, a céljait, a jónak hitt eszméit, amelyekért oly nagy hévvel harcolt… És olyan emberré lesz, akit Jézus úgy mutat be, hogy sokat fog szenvedni az Ő nevéért. Így lesz Saulból Pál, nevei jelentése szerint az emberből, „akit a nép akart“, aki egy ígéretes fiatal volt, Pál, a „kicsi, az alázatos.“ Ne gondoljuk, hogy ezután Pál nem harcol ugyanolyan lelkesedéssel Krisztus ügyéért, sőt: még sokkal nagyobbal! Mégis ezt már nem fegyverekkel, hanem szeretettel, nem gyűlölettel és indulattal, hanem Krisztus hirdetésével, a nehézségeket vállalva.
Azt gondolom, hogy ilyen kényszerű idők, amikor így kell magunkba néznünk, mindannyiunk életében van. Egy-egy nehézség, betegség, életváltozás, próbatétel meg-meg állít bennünket és imádságra, befelé nézésre hív. Ilyen alkalom, idő volt a vesztes szabadságharc utáni kényszerű pihenőpályára tevés, az elnyomás időszaka, a megtorlás ideje is. Miért? Ugyanis érdekes, hogy nemzetünk hite mindig ilyenkor újul meg. Megfigyeltük már? Ezért éltük túl az évszázadok nagy tragédiáit. Mohács után, az ország szétszakadása után gombamód szaporodnak a gyülekezetek, egyre-másra lépnek fel a neves reformátorok. Így szolgáltak, erősödtek meg a ’48-49-es szabadságharc leverése után is még jobban a gyülekezeteink, vagy a világháborúk után rég nem látott ébredési folyamatok indultak meg az egyházakban. Nem omlottak össze, nem adták fel, hanem Istenhez fordultak és belátták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség nem a győztes szabadságharcok, hanem Jézus Krisztus ajándéka. Hogy ezeket megélhetik egymás között a gyülekezetekben, ehhez nem fegyver, hanem szeretetet és odafigyelés kell. Sokszor még kényszerből is, a nyomorúság miatt is fogtak össze emberek, utcabeliek, szomszédok, a korábbi kisnemesek a felszabaduló jobbágysággal, alapítottak olvasóegyleteket, takarékmagtárat, különféle köröket, egyházi alapítványokat, ahol egymással találkoztak, egymást támogatták és együtt valami nagyon csodálatosnak lehettek tanúi, amelynek mi is tanúi lehetünk a mi saját korunkban. Talán jól érezte meg ezt Lázár Vilmos ott az aradi bitófa alatt, amikor azt mondta: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Hiszem én is azt, hogy nekünk, magyaroknak is megvan a saját maga küldetése, hogy a történelmünk azért lett olyan, amilyen, hogy akkor mi így, ennek ellenére, csak azért is Krisztus népe legyünk, mi így is tudjunk, akarjunk Róla bizonyságot tenni, hogy így mi így érjünk meg egy sokkal jobbra, ami ránk várhat Krisztust követve.
2. Anániás beszélgetése Jézussal és az ezt követő cselekedete ismét azt tanítja számunkra, hogy a dolgunk Krisztus hirdetése, akkor is, ha ennek olykor nem látjuk értelmét, és nem érezzük az idejét. E részben mindkét ember egy éltre szóló élményt kapott. Képzeljük csak el, ahogy Anániás maga elé mered, amikor azt a parancsot kapja, hogy menjen el Saulhoz, keresztelje meg, hirdesse neki Jézust. Ehhez a gyilkoshoz ő? Hát Jézus nem tudja, hogy ez az ember az ő követőit kínozza, vasra veri, elhurcolja? Olyan feladat volt ez, mint az aradi vértanúknak október 6. hajnalán Isten dolgairól beszélni. Idézhetem Vécsey Károlyt, aki azt mondta: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”, gondolhatok azokra a kárpátaljai lelkipásztorokra, akik a Gulágra hurcolásuk előtt még Sztálinnak is levelet írtak, és hirdették neki is Jézust. Amikor mindenki más bosszúra gondolt, talán Anániás első gondolata is valami hasonló lehetett, mint Jónásnak Ninive láttán. Mégis ehhez az emberhez kellett mennie, mert Jézus más utat szánt neki. És nem azt mondja Anániásnak, hogy majd ő valami vezetőtök lesz, nem is azt, hogy borítsunk fátylat a múltra, most majd elintézi nektek a könnyebb életet, neki jó kapcsolatai vannak stb. Hanem azt, hogy „megmutatom majd neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.“ Igen, rá is keresztek várnak, rá is nehéz feladat vár, majd ő is megtudja, milyen az, ha üldözik a hitéért, de a te dolgod az, hogy menj el hozzá és te tégy bizonyságot az irgalmamról.“ – Anániás neve maga is ezt jelenti: Isten irgalmas, szó szerint olyan, mint a felhő, amely eltakar. Anániás már a tapasztalatait viszi Saulhoz, mint üldözött, mint nehézségekkel küszködő, mint meghurcolt, de mindezek felett átélte Jézus Krisztus kegyelmét, megváltását, aki már szabad. És Anániás bátran, felszabadulva adja tovább ezt a lelki ajándékot Saulnak: „Testvérem, Saul! Az Úr, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, azért küldött engem, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.“ Saul ekkor veszi igazán észre Krisztus munkáját egy emberben, ekkor éli át először igazán, hogy kicsoda is Jézus, milyen hatalma van neki.
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy adja meg az Úr számunkra is ezt az erőt. Hogy úgy tudjunk közelebb lépni egymáshoz, mint akik ha tudják is, mi a nehézség, a teher, a fájdalom, akkor is hozzá tudják tenni: de azt is tudom, hogy kicsoda Jézus és milyen hatalmas az Ő ereje az életünkön. Sajnos a beszélgetéseinkben az előbbire, a panaszra sokkal több a példa. Sokszor még túl is licitálunk egymáson, hogy „nekem még nagyobb bajom volt/van, mint neked. A te problémád az semmi.“ Sajnos a történelmünket is hajlamosak vagyunk így magyaráni, hogy hát „jaj, velünk, szegény magyarokkal milyen csűnyán bánt ez a világ, milyen szörnyűségek történtek“ – de azt jóval kevesebbszer tesszük hozzá, pedig de nagyon kellene! -, hogy azt is tudjuk ám, hogy Isten milyen irgalmas volt hozzánk. Más népek talán nem is bírták volna ki, és mi sem a saját erőnkből, de Isten irgalmából még mindig itt vagyunk, még mindig szerethetünk, fejlődhetünk, gyarapodhatunk. Testvéreim, aki ezt ki tudja mondani, akár a személyes életében is, családja életében a legalapvetőbb áldásokért, gondviselésért is hálát adva, az biztosan meg fogja látni azt is, hogy Istennek ezzel az irgalmasságával terve van. Terve van velünk, talán épp a megbékélést munkálni – látjuk, mekkora szükség van rá -, talán éppen a megfáradtakat, megterhelteket erősíteni. Én nem tudom, hogy kit hová küld az Úr, de azt tudom, hogy a saját környezetünkben, a saját egyediségünkkel is Anániások, az Úr irgalmát hirdetői lehetünk.
3. Azt is látjuk, hogy Saul hamar megtanulja, hogy az Úr a jég hátán is ad barátokat. Azok, akiket eddig üldözött, megmentik az életét, leeresztik a városfalon egy kosárban, hogy ne kapják el. Ha valamiről lehetett volna mintázni Victor Húga Jean Valjean-ját vagy Jókai Baradlay Jenőjét, talán ez a jelenet lehetett volna. Nem csoda, hogy Saul is Pállá lesz. Fontos ez azért is, mert az a bizonyos „pálfordulás“ nemcsak annyiból állt, hogy az Úr Jézus megjelent Saulnak – bár kétségkívül fontos esemény -, hanem Jézus Krisztus követőinek is elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy ebből az emberből keresztyén lett. Anániás és a tanítványok voltak azok, akik megmutatták, elé élték azt az életet, világot, Krisztusnak azt a páratlan gazdagságát, amihez képest Saul mindent kárnak és szemétnek ítélt. Nemcsak ezekre a tanítványokra volt szüksége Jézusnak, így van ránk is szüksége. Sose tudhatjuk, hogy ki térhet, változhat meg minket látva, ha csakugyan mi is így élünk. Sose tudhatjuk, hogy kinek és mikor lehet példa akár a népünk élete is, ha csakugyan Krisztusi módon élnénk. Bárcsak azt mondaná rólunk az utókor, hogy itt, 2024-ben olyan hívő emberek voltak, olyan összetartó közösség, nemzet, hogy tanuljuk csak el a példájukat!
Testvéreim! E napon is két lehetőségünk van: meghallgathatunk mindenféle tüzes, ropogós hazafias beszédet, amit egyik híresség, politikus, színész, bárki mondhat, tele klisékkel, érdekekkel, kereshetünk tanácsot az életünk kérdéseire az éppen divatos nagyot mondóktól, vagy megkérdezzük őszintén az Úristent és magunkat: „Uram, ha így történt, mi a terved? Mit akarsz Urunk, hogy cselekedjünk? Milyenné legyünk Előtted és a világ előtt? A történelmünk hősei, így az aradi vértanúk is előttünk állhatnak példaként, tanítva minket a haza szeretetére. Szeressük is azt, mert az Istentől rendelt feladatunk. Egyben tegyük ezt azzal a lelkülettel, mint Anániás, Krisztusra mutatva, hittel és reménységgel.
Jöjjetek, ezért imádkozzunk! Ámen.