Jób Isten-keresése (2024.08.25.)
Author Archives: admin
Elhangzott 2024. 08. 25-én.
Lekció: Mt 5,6. 6,9-10. 7,7-8 (válogatott versek)
Előima:
Mindenható Isten, mennyei Atyánk!
Örökkévaló trónusod elé száll dicséretünk és hálaadásunk. A szentek közösségében, a gyülekezetben keresünk és imádunk Téged. Köszönjük Neked, hogy bár Te vagy a dicsőség királya és a Szentek Szentje, Te mégsem veted meg a megtört és megszomorodott szíveket, hiszen tetszik Neked az alázatos szív és kegyelmes vagy azokhoz, akik egyedül Tőled várják az üdvösségüket. Szentlelked segítsen abban, hogy magunkat megalázva Tehozzád közeledhessünk és kérünk, közeledj Te is hozzánk és áldj meg minket, Atyánk, hadd érezzük
a Te jelenvalóságodat, hadd hallgassuk a Te hangodat és hadd fogadjuk magunkba a te Igédet, az életnek és igazságnak beszédét. Eléd hozzuk az Ige hirdetőit itt és mindazokat, akik a mai napon a Te nevedben szólnak. Hadd legyenek példái és bizonyságai annak az igazságnak, amit hirdetnek. Alázatosan figyeljék, értsék és magyarázzák a Te beszédedet és ne keverjék össze azt sem a világ cifraságával, sem az emberek okoskodásával. Szentlelked készítse elő azt a földet is, ahova az Ige magvai hullanak. Hadd felejtsük el a kívül maradt világnak minden kísértését és csábítását. Hadd mondjuk ellen az emberi értelmünk gőgjének, szakítsunk
a test és vér tanácsával és hadd fogadjuk a lélek szerinti tisztaságban szívünkbe a Te Igédet. A Te
beszéded feddjen, tanítson, kormányozzon, hogy hivatásunkhoz méltó életet élve legyünk szereteted hordozói és dicsőséged hirdetői itt a földön és odaát a mennyben. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság! Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás szálljon a Te nagy
nevedre! Ámen.
Textus: Jób 23,3-6.13-14
Kedves Testvéreim!
Előzményként hadd világítsam meg textusunk hősének, Jóbnak a helyzetét egy, a mindennapi életből vett képpel: képzeljük el, hogy egy olyan színházban vagyunk, amelynek egy két emeletes színpada van. A nézők soraiból mindkettőt látjuk: látjuk, hogy mi történik a fenti színpadon és mi történik a lent. Az alsó színpadon ott látjuk Jóbot, ahogyan a gyásztól megtörten, betegségekkel sújtva ül a hamuban, körülötte a barátaival. A felső színpadon pedig Istent és az Ő mennyei udvartartását látjuk. Felülről mindent lehet látni, mindent lehet irányítani, de az alul levők csak a saját térfelüket látják. Nem láthatnak fel, és nem tudnak oda jutni. Jób könyve – és ezen belül a mai textusunk – mindazoknak íródott, akik tudják, hogy mindannyian az alsó színtéren vagyunk. Látjuk a saját világunkat, megtapasztaljuk Jób fájdalmát, a bőrünkön érezzük Jób betegségét. A Szentírás arra hív minket, hogy vegyük észre magunkat Jób helyén. Mai igénk Jóbot három helyzetben mutatja meg nekünk és mi ebből a három helyzetből meríthetünk Isten Igéjének gazdagságából. Ez a három helyzet (vagy stáció) a következő: (1) a
magányosan kereső Jób, (2) a perelve imádkozó és (3) a Mindenható árnyékában ülő Jób.
Először is Jób azt panaszolja el, hogy nem találja Istent. Ki ne szeretne Istennel találkozni?
Egyáltalán hol találjuk Őt? Jób lázad, forrong, panaszkodik, de a szavaiból a teljes magány érzése árad. Ott van mellette a felesége, de nem törődik vele. Ott vannak a barátai, de nem értik meg őt. Úgy érzi, hogy nincs senkije, akinek panaszkodhatna! Nem érti, hogy miért történnek vele a tragédiák, ő nem érzi azt, hogy barátai joggal okolnák a történtekért. Érzi, hogy a barátai hiába próbálják a bűnnel megmagyarázni a történteket. Eljut oda, ahova az ember önmagában eljuthat a hitében: nem tudja a válaszokat! Őt nem vigasztalja meg a Tanítás, nem vigasztalja a találgatás, hogy vajon Isten mit miért cselekszik. Ő egyenesen Istennel akar beszélni. Eljut életének egy nagyon fontos felismeréséhez és az egyik legfontosabb kérését fogalmazza meg: „Bár tudnám, hogy hol van Isten!” Modern világunkban azt gondoljuk, hogy mi mindenre tudjuk a választ. Bármi is történjék, van egy magyarázat, egy tanítás a tarsolyunkban. Mert hát Testvéreim, milyen nehéz is azt mondani, hogy nem tudom! Milyen nehéz pillanat az, amikor a szenvedő ember mellett nem tudunk megszólalni, mert nem lehet! Milyen nehéz is az érzés, amikor rájövünk, hogy a válaszok, amik eddig talán elegendőek voltak, most teljesen hasztalanok. Elég egy hirtelen jött kár, ami tönkre teszi a munkánkat. Elég egy hirtelen jött haláleset, egy ágynak döntő betegség. Elég egy költözés, amely felborítja azt az életet, amit eddig éltünk. Mert mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor akármennyien is vannak mellettünk, akárhány magyarázatot kapunk is, egyedül maradunk, kész válaszok nélkül. Igénk első nagy kérdése az, hogy vagyunk-e elég bátrak megkérdezni: „Hol találom Istent?” Van-e akarat bennünk, hogy akár egyedül is elkezdjük az Istent keresni? Félre ne értsetek: akár úgy is, hogy agyülekezet élő tagjai vagyunk? Mert oly sokan gondolják – és én is de sokszor gondoltam azt – hogy egy lelkész, egy presbiter, egy hitben járó ember majd megmondja a helyes választ. Isten azonban időről időre ad olyan eseményeket, alkalmakat, vagy éppen kérdéseket a szívünkben, amelyekben nem segíthet más, csakis Ő. Várja, hogy keressük, hogy elinduljunk magunk. Kérdezzük meg magunktól, hogy nekünk elég-e mások véleménye vagy a készen kapható, előre gyártott sok-sok válasz? Jób abban múlta felül a barátait, hogy belátta: Istent nem lehet behatárolni, megmagyarázni, szabályokhoz kötni. Nem mondhatjuk meg Neki, hogy hol és mikor rendeljen és fogadjon minket. A 20. század híres katolikus tudósa, Prohászka Ottokár így fogalmaz: „Van egy világ, ahol semmi sincs, csak Isten és én! … Ez az Isten világa, az Ő háza, itt fakadnak kegyelmi forrásai; e csendben hallatszanak léptei s hívó szava. Vesd le saruidat, ez az a szent föld; térdelj le, borulj arcra… Legyen ez a te szülőfölded is. Becsüld és szeresd!”
De hogyan is viselkedünk Isten világában, ebben az isteni világban? Jób szavai ugyanis nem
tartoznak a „mintaimádságok” közzé. Sokkal inkább azt kérdeznénk, hogy hogyan merészel így beszélni Istenhez? Ki az közölünk, aki a gyermekét arra tanítja, hogy tegyen szemrehányást Istennek! Nem tudok olyan lelkészhallgatóról, akit arra tanítanak, hogy szemrehányást tegyen Istennek. Minket sokkal udvariasabb, modorosabb imádságokra neveltek, nem pedig ilyen vakmerőre, mint amilyet Jób mond. De vajon valóban ennyire el kell határolódnunk Jóbtól? Ugyanis imádsága valóban nem „szép”, de teljes mértékig őszinte! Nemcsak Jób imádkozik ilyen szavakkal, hanem a Szentírás megannyi szereplője perlekedik Istennel. Elég csupán a zsoltárírókra gondolnunk, akik teljesen kiöntötték szívük fájdalmát és vágyát Isten előtt. Nem kerteltek, nem kedveskedtek. Jakab apostol úgy beszél Jóbról, mint akinek az állhatatossága híres volt az emberek között. Sokszor nem a szelídségre, a jóneveltségre van szükség, hanem az állhatatosságra, a kitartásra. Mert amíg az életünkből csupán a szalonképes ügyeinket, a betanult imádságainkat visszük Isten elé, addig arról teszünk tanúbizonyságot, hogy nem bíztuk teljesen Rá magunkat. Addig pontosan a legnehezebb próbákban, a mások előtt is titkolt terheinkben nem hagyatkoztunk Rá.
Hajlamosak vagyunk időről időre elfelejteni azt a szabályt, hogy az Istenhez járulásunk módját Ő
határozza meg és nem mi. Nem várja tőlünk azt, hogy mosolyt erőltetve, képmutatással érkezzünk Őhozzá. Sokszor vagyunk abban a helyzetben, amikor az énekkel együtt mondjuk: „Jövök semmit nem hozva / Keresztedbe fogódzva / Meztelen, hogy felruházz, / Árván bízva, hogy megszánsz!” Jób perlekedésében és szemrehányásában is ott van a bizalma, amit nem lehet tőle elvenni. El sem tudja képzelni, hogy Isten eltiporná őt, hanem teljes szívéből bízik abban, hogy Isten meghallgatja. Ezek a szavak így válnak Jób imádságává, zsoltárává. Az ő hangján, ott és akkor, ahogyan a lelkében van. Vajon hogyan szólal meg a zsoltár a mi hangunkon? Milyen a mi imádságunk? Kívánom, hogy sokszor jussanak eszünkbe Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra c. verséből a következő sorok:
Néha átokkal panaszlom /
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
Ezzel a kitartó, perlő imádsággal Jób rádöbbent és meglátta Isten Mindenható voltát. Következtetése egyértelmű: ő mindent megtett, minden más Istenen múlik. Az Egyetlenen, akihez fogható nincs más. Az Egyetlenen, aki bármit megtehet és megteszi, „amit lelke kíván.” Jób ettől az Istentől megretten, hiszen Isten mindenható voltára az embernek nincs más reakciója. Ameddig nem gondoltunk Isten mindenható voltába bele, ameddig nem éreztük ennek a súlyát, addig még azt hisszük, hogy Istent le lehet fizetni, Őt lehet befolyásolni és irányítani. Vajon a mi életünkben minek kellett és kell történnie, hogy belássuk Isten Mindenható Hatalmát? Hogy belássuk, hogy Ő bármit megtehet, ha akar és nem tesz semmit, amit nem akar? Gondoljuk csak végig, milyen abszurdul hangzik egy kívül állón számára, hogy egy olyan Istent kell szeretnünk, Aki bármit megtehet velünk és mi ki vagyunk szolgáltatva neki! Jób keserű szájjal mondja: Bizony, véghez viszi, amit eltervezett felőlem és még ennél sokkal többet is! A maga szintjén, az ember szintjén Jóbnak teljesen igaza van. Ennél többet magunktól nem tehetünk, minthogy megrettenünk! És mégis Jób szavai számunkra sokkal inkább vigasztalóak,
minthogy ijesztőek. A Heidelbergi Káté egyenesen azt mondja, hogy Isten Mindenhatósága az egyetlen vigasztalásunk! Mert Ő nem befolyásolható a barátok, az emberi tanítások, a jócselekedeteink által, de erre nincs is szükség, mert Ő jóindulattal van felénk. Mert elküldött hozzánk Valakit, akin keresztül megmutatta, hogy mit is akar véghez vinni. Jézus Krisztusban nemcsak a szeretetét mutatta felénk, hanem egyenesen arra tanított, hogy rögtön az imádságaink elején az Ő akaratának beteljesüléséért imádkozzunk. Nem tekinthetünk Isten akaratára máshogyan, mint Jézuson keresztül.
Kedves Testvéreim, naponta vizsgázunk abból, hogy mi hogyan mondjuk azt, amit Jób: „Bizony,
véghez viszi, amit eltervezett felőlem és még ennél sokkal többet is!” Keserű szájjal vagy bizalommal? Jób könyvének egésze erről a nagy vizsgáról szól, a nagy kérdésről: mi meddig maradunk hűségesek Istenhez? Milyen a kapcsolatunk Istennel? Addig szeretjük Őt, ameddig úgy cselekszik, ahogyan mi parancsolgatunk? Ameddig megfelel az általunk alkotott elvárásoknak? Tudunk-e továbbmenni vele az ismeretlenbe, ahol az eddigi válaszok kevésnek bizonyultak, ahol új kihívások várnak ránk és ahol új helyzetekkel kell barátkozunk? Ragaszkodunk-e Hozzá a szenvedéseink közepette? Ebből naponta vizsgázunk. Végső soron pedig mindannyiunkat vár a legnagyobb vizsga: képesek leszünk-e hűséggel és szeretettel keresni és követni Őt oda is, amit Ő készít nekünk? Képesek leszünk-e hittel elbúcsúzni
ettől a világtól és követni Őt egy olyan világba, amelyet „szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt?”
Ezen az úton sokszor érezhetjük magunkat egyedül. Sokszor rettenhetünk meg. Nem láthatunk, nem juthatunk fel az isteni színtérre, de egyet tehetünk: Jób példájából merítve, kitartóan keressük az Istent, követve a mi Urunk Jézus Krisztus mondását: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Isten Mindenható akarata nélkül a Szentírás hősei nem váltak volna azzá, aki lettek. Sok olyan
embert ismerünk a Szentírásban, akik először szembe mentek Isten akaratával, de Isten mégis
beteljesítette rajtuk „szíve vágyát.” Ilyen ember volt Mózes, akinek esze ágában se volt visszamenni Egyiptomba. Ilyen ember volt Jónás, aki pontosan a Ninivével ellentétes irányba indult el. Ilyen volt Saul, akinek vakon kellett a porba hullania, hogy aztán sokat szenvedjen és szolgáljon Jézus Krisztus szolgájaként. Ők maguk is sokszor kérték Istent, hogy ne tegyen így velük, sokszor lázadtak – de mégis élő kapcsolatban maradtak Istennel. Lássuk meg az Ő életükben, mivé is vált az a „sokkal több”, amit Isten eltervezett felőlük. Nemcsak az Ő életük, hanem a körülöttük élő embereké, egész népeké változott meg, mert Isten beteljesítette rajtuk az akaratát. Gondoljunk csak a távolban élő keresztyén mártírokra, akiken Isten akaratából szenvednek és halnak meg Jézus nevéért és így lesz szenvedésük magvetéssé a világban. Isten beteljesíti akaratát és így teljesíti be az Ő örök uralmát és hozza egyre közelebb az Ő Országát, amelyben nekik is, nekünk is és minden Jób lelkületű embernek helyet készít. Keressük és
soha ne hagyjuk el az Urat, Akiért megéri az egész világot is megkerülni és Ő itt lesz velünk.
Ámen.
Utóima:
Felséges Istenünk, mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által!
Te megígérted nekünk, hogy ha valamit a te Szent Fiad nevében kérünk Tőled, megadod nekünk
kegyelmesen. Nem kérünk kevesebbet, mint a Te jelenlétedet. Hajlamosak vagyunk emberi
bölcsességgel, halott tanításokkal és a világ által kínált lehetőségekkel lecserélni Téged. Ezért a Te irgalmad jele az, ha felébreszted bennünk az Utánad való olthatatlan szomjúságunkat. Köszönjük Igédet, amelyben Magadhoz hívsz életünk szűk ösvényéről és a Te társaságodat kínálod nekünk. Szentlelked tegye számunkra otthonná azt a világot, ahol kettesben lehetünk Veled, amelyben Te vagy minden Mindenekben.
Köszönjük, hogy nem kell félnünk, hiszen Jézusban ezt mondtad: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Szentlelked erősítse a mi kicsiny bizalmunkat, hogy életünk minden dolgában csak Téged kérjünk és keressünk. Te légy velünk akkor is, ha esetleg a mi szemünk elhomályosul és nem látunk Téged. Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk és imádkozz értünk! Nélküled semmik vagyunk, nélküled semmit sem tehetünk! Nélküled nem lelünk otthonra és irgalomra. Nélküled nincs gyógyulása a betegnek és nincs vigasza a gyászolónak. Nélküled minden örömünk és igyekezetünk hiábavaló. Most már látjuk és érezzük, hogy a legtöbb, amit magunkért, szeretteinkért és ezért a világért hittel kérhetünk, az, amit Te magad parancsoltál és tanítottál nekünk, amikor azt mondtad: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk…”
Áldás: 1 Péter 5,6-11: Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy
felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.
Kedves Testvérünk!
Kérjük, segítse munkánkat azzal, hogy kitölti a kérdőívünket. A kérdőívek kitöltése után szükség esetén felvesszük önnel a kapcsolatot. Köszönjük a segítséget!
FIGYELEM! A kérdőív kitöltésével és beküldésével hozzájárul ahhoz, hogy a megadott adatokat gyülekezetünk kapcsolatteremtés céljából felhasználja.
Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet!
E vasárnapon nemcsak az újkenyéri úrvacsorára készülünk, de egyben az Isten házában és Isten színe előtt emlékezünk meg államalapításunkról is. Ilyenkor sok helyen sütik meg az idei aratás lisztjéből az ünnepi kenyeret. Bizony, magyarságunk ünnepét ez a kenyér többszörösen is kifejezi. Ezt az ünnepet pedig megkoronázza Jézus üzenete. Hálát adok most is az Úrnak, amiért megadta, hogy népünk történelmét és a mi életünket az Ő igéjén keresztül láthassuk, gondolva őseinkre, akik előttünk ültek e padokban, akik e templom falait rakták, akik még a török idjén próbáltak megélni, előttük a középkorban a pici, festett falú templomokban himnuszokat énekelni, együtt azokkal, akiknek még a keresztyén hit is újdonság volt és mehetünk gondolatban vissza egészen a feledésbe merült kezdetekig. Mi már nem is látuk odáig, pedig Isten mértékével csupán egy szempillantásnyi idő telt el azóta. Jézus üzenete pedig nemcsak nekik szólt, de szól nekünk és szólni is fog utódainknak is, akiknek már a mi emlékünk is csak homályos lesz, de Isten igéje örökké megmarad: bölcsen teszi hát az ember, ha ehhez méri a saját és népe életének zsinórját. Mert akikről azt gondoljuk, hogy meghatározzák a világot, holnap már nem is lesznek, akik ma parancsolnak, azok holnap már hallgatni fognak, akik ma elnyomottak és szegények, azok fogják örökölni a földet. Ugyanis Jézus Krisztus az élet kenyere. Nézzük meg, ki is számunkra, vagy éppen ki lehet számunkra ez a kenyér!
1. A kenyér a gondviselés legalapvetőbb jele. Alapélelmiszer. Sok minden elhagyható az étrendünkből, de gondoljunk csak bele: Istennek oly könnyű lenne véget vetni az ember tervének, a népek erejének. Elég lenne megszűntetni a búza termését, a kenyér készítését és az emberiség lassú pusztulásba fogna. Olyan háború folyna az utolsó morzsákért, amelyet még nem látott a világ. Idősebb testvéreink jól emlékeznek arra korra, amikor nem igazán volt miből válogatni, kenyér volt. A világon még mindig vezető halál-ok az éhezés, pedig ellenszere lenne. Csak az elmúlt ezer esztendő távlatából, a világban elfoglalt helyünket, létszámunkat, sorsunkat nézve méltó az Úr a hálánkra. A világ oly helyére telepített bennünket és tartott meg mind eddig a napig, ahol kenyerünk és vízünk volt, megmaradásunk volt, márpedig egy szemmel se érdemlettük jobban, mint azok a népek, akiknek nincs vagy nagyon kevés kenyér adatott. Sose mulaszthatunk el napról-napra, évről-évre hálát adni. Ha szeretnénk jó reggeli és esti imádságokat mondani, lapozzuk fel az énekeskönyvünk idevonatkozó szakaszát. Azt is meglátjuk benne, hogy a régieknek teljesen természetes volt minden egyes nap hálát adni a számukra kiparancsolt kenyérért, esőért. Ezért maradt ránk az újkenyér ünnepe, aratási ünnep, amely mindig emlékeztet bennünket: Isten gondot visel ránk, jobban, mint azt érdemelnénk.
Amikor Jézus azt mondja: Én vagyok az élet kenyere, azzal azt üzeni, hogy az élet, mégpedig az Isten szeretinti életünk, és az örök életünk elképzelhetetlen Nélküle. Ő a kenyér, az alap, Aki nélkül a lelkünk éhen hal. Ezért a megtöretett kenyérben az Ő megtöretett testét látjuk, az értünk, miattunk, helyettünk elvégzett áldozatot, amely indítson hálára és megtérésre bennünket.
2. A kenyér valóban alapvető élelem. Évezredek óta ugyanaz. Nagyon sok féle formája van, az élelmiszeripar sokféle adalékot hozzáadhat, nagyon sok dologgal együtt lehet enni, rá lehet kenni, lehet mártogatni, de alapvetően évezredek óta liszt, víz és só kell hozzá. A recepten lehet valóban változtatni, kicsit hozátenni, valamit mellé tenni, mert hát a kenyérnek kenyér íze van, ráun az ember, ha minden nap ugyanazt és ugyanúgy enné. A mi asztalunknál is előkerül hol egy kis vaj, egy kis zsír, egy kis felvágott, egy kis lekvár, nutella és még sorolhatnám, de ha az ember igazán éhes, akkor szokás mondani, hogy a száraz kenyeret is megeszi. Az alap mindig ugyanaz és ugyanazt kínálja. Ugyanaz volt az őseinknek, ugyanaz nekünk is. Ebben az állandóságban pedig szintén van egy fontos észrevételünk. Ugyanis államalapításunk ünnepe régi ünnep. A „csupán“ itt töltött időnk több, mint 1000 év! Mihez kezdjünk ma egy 1000 évvel ezelőtt élt király döntésével? Azóta annyi víz lefolyt már a Dunán, annyiszor változtak határaink, szűnt meg és született újjá az országunk! Próbálták is ez ünnepet eltörölni, lekicsinyíteni, hogy minek ennyire a múltban élni, éljünk inkább a jelenben, koncentráljunk a jövőre, a múltat pedig hagyjuk el. Azt gondolnánk és – ezt a szemünkre is vetik sokan -, hogy az egyház másra nem is jó, mint a múltat konzerválni, valamit még átmenteni a régiből, az elhasználtból. Többszáz éves templomban, öreg, kopott padokban, divatját múlt orgonával, évszázadok óta ugyanolyan fazonú palásttal mit szóljunk a ma emberéhez?
Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az Élet Kenyere“, akkor arra az igazságra is rávilágít, hogy az alap minden kor és minden nép számára – az Ő látása szerint és így a mi látásunk szerint – ugyanaz. Jézus korában is voltak édességek, ínyencfogások, de ő mégsem azt mondja, hogy Ő az „élet habos oldala“, vagy éppen az „élet habostortája“, hanem a kenyere. Az ember mindig a legfinobbat szeretné, a gazdagok vagyonokat adnak a legkülönfélébb ínyencségekért, de amit Jézus kínál, annak a receptje mindig egyszerű, mindig ugyanaz marad. Ez pedig nem a régi konzerválása, nem lemaradás a világ mellett, hanem egy óriási felkiáltójel! Akarhatsz szebbet, jobbat, de ennél fontosabb nincs. Ha nem élsz az alapvető élelmiszerrel, amivel éltek az őseid és amivel jóeséllyel az utódaid is élnek, akkor elsorvadsz. Kérdezzük meg magunktól, hogy vajon mi hogyan állunk az Élet kenyeréhez? Alapul szolgál a lelkünknek, identitásunknak, a hivatástudatunknak? Léteznek-e ezek a fogalmak a számunkra, van ezeknek alapja? Vagy mi is mindenféle újdonságot, ínyencséget keresünk az életben, de az alapról megfeledkezünk?
Az a bűnbocsánat és az örök élet, amelyet Jézus az úrvacsorában kínál nekünk tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
3. A kenyér összetartja az embereket. Egy asztalhoz ültet bennünket. Ugyanis a kenyérrel sokan vesződnek, de mindannyian ugynabban az ügyben. Aki elveti, aki learatja, aki megőrli, aki meggyúrja, megsüti, eladja, felvágja és megeszi. Mindegyik munkafolyamatot végezheti más és más, mégis a kenyér a közös pont.
Egy közösség életében, történelmében (legyen szó családról, gyülekezetről, nemzetről) nagyon sokféleképpen és nagyon hosszú időt átölelve végződik a lelki, a szellemi táplálék munkája. Ilyen például az anyanyelvünk művelése, fejlődése, a népzenénk gazdagodása, vagy éppen a mindennapi élet fejlődése a tudományos felfedezéseknek köszönhetően. Ami ma még újdonség, az holnap már figyelemre se méltó dolog lesz. Milyen újdonság volt gyermekkoromban az utcák aszfaltozása, vagy a közvilágítás beveztése, a mobiltelefonok elterjedése, vagy az internet bekötése, vagy éppen az ivóvíz hálózat kiépítése! Ma oly természetes mindegyik, van is nagy gond, ha valamelyik nem működik. Ezek a munkák nem múlnak el nyomtalanul, csak úgy, mint a hit, a szeretet átadása – hogy a sok rossz példa között jót mondjunk. A jó közösség, a jó gyülekezet olyan, mint a kenyér. A legkülönfélébb embereket is összehozza, egy asztalhoz ülteti, beszélgetést indít és egyformán táplálja az öreget és a kisgyermeket.
Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere“, akkor így hív bennünket az Ő lakomájára. Összehoz lélekben e templom építőivel, hitvalló őseinkkel, megtalálja a közös hangot a 80 és a 10 éves is, ha nekünk valóban az élet kenyere kell. Közös recept, közös üzenet, közös élet, közös jóság. A világ így épülhetne, gazdagodhatna és ezért kellene komolyan venni Jézus hívását. Nélküle lassú éhezésbe, lassú elsorvadásba fogunk egyéni, családi, egyházi, nemzeti és világszinten is. Amikor az Úr asztalához lépsz majd, gondold át: vajon te megtaláltad már a helyed az Élet kenyere körül? Élsz vele? Másokat ir részeltetsz belőle?
4. A kenyér táplál. Ha volt szerencsénk egy igazi, kemencében sült kenyérhez, akkor tudjuk, hogy abból egyetlen szelet is elegendő volt, úgy jóllakott az ember belőle. Jézus pedig azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Aki énhozzám jön, meg nem éhezik és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.“ Jézust az emberek azért akarták királyukká tenni, mert azt remélték, hogy majd minden problémát egyszerre megold, elveszi a kenyér, a megélhetés problémáját, az idegen elnyomókat pedig elpusztítja. Azonban a kenyér nem pénz, nem fegyver, hanem táplálék, alapélelmiszer. Jézus nem azért jött, hogy akkor mostantól nekünk legyen minden jó, a másiknak pedig nem. Azért jött, hogy tápláljon, hogy gazdagítson. A szomszédomat is, engem is. Aki belőle táplálkozik, az gyarapodik, aki pedig nem, az elsorvad. Mindenkire érvényes e szabály. Jaj is volt Jézusnak, amikor megértették ezt az emberek. Onnantól nem kellett, onnantól keresztre küldték. Olyan Messiás kellett volna, aki az Ő akaratukat teljesíti, de egy olyan, aki inkább jobbá tenne, az már nem.
Az Úr asztalánál úgy részesülünk az örök élet kenyeréből majd, hogy Jézus miattunk, helyettünk és értünk áldoztatott meg. Értünk, magyarokért is. Ez a tudat adott erőt népünknek, őseinknek évszázadokon át. A legsötétebb korban is ez adott reménységet, hihetetlen megújulást a reformációban, vagy a világháborúk után. Ez ad nekünk ma is útmutatást.
Látjátok, milyen egyszerű étel a kenyér, mégis milyen gazdag! Ezzel gazdagítson minket most is a megváltó Urunk. Részesüljünk belőle, halljuk meg az Ő hívását! Ámen.
Nemrég a váncsodi lelkészi hivatal iratai között találtunk rá erre a prédikációra. A prédikáció szerzője nincs megnevezve, de az elmondások helye és dátuma igen:
Nagyszántó – 1884. január 1.
Körösszegapáti – 1886. január 1.
(Váncsod?) – 1889. január 1.
A prédikációt az eredeti helyesírás szerint közöljük. Mivel a kézirat rossz állapotban van, ezért néhány szót nehezen lehetett kiolvasni, ezeket szögletes zárójelben, kérdőjellel közöljük.
A prédikációt két nagy teológiai irányzat határozza meg: (1) a Prédikátor könyvéből vett bölcsességirodalom teológiája, üzenete, mely szerint Isten kezéből kell a jót és rosszat egyaránt elfogadnunk, végig meghúzódik a prédiációban. E szerint az élet történéseit nem mindig kell és nem is lehet megmagyarázni, ez fakad az emberi mivoltunkból. (2) A 19. századi protestáns egyházi életben erős pietizmus nyomait is fellelhetjük a prédikáció egyes elemeiben: a bűn büntetésének automatikus, egyértelmű voltának hangsúlyozásban és ebből fakadóan a megtérés és jócselekedet sürgetésében. Nemcsak helyi szinten érdekes lelki táplálék – hiszen ez gyülekezeteink legrégebbről fennmaradt prédikációja, de egy érdekes kortörténeti dokumentum is, amely betekintést ad az akkori vasárnapi istentiszteletek, kegyesség, lelkiség világába.
Új évi
Alapige: Préd 1:9. A mi vólt, ugyan azon, a mi ezután is lészen és a mi most lészen, úgyanazon a mi ennekútána is lészen és semmi sincs új dolog a nap alatt.
Egy esztendő nem nagy idő; mint egy rövid álomnak tüneményei, úgy repülnek annak siető napjai sebes szárnyakon az enyészet éjelébe mi felettünk el; még is millióknak szerencséjét és balsorsát, boldogságát és veszedelmét, életét és halálát hozza és viszi magával. És nekünk csak egy esztendőnek eseményeiről sem lehet tudomásunk! Itt állunk a kétes jövendő első napján, nem tudjuk kedvező vagy mostoha végzetünk, életünk vagy halálunk közelget-e felénk.
De Isten, ki az időknek és esztendőknek mindenható Ura, kezünkbe adta nekünk a jövendőnek kulcsát, ezt iratván be szent könyvünkbe: a mi volt, most is vagyon, és a mi következik, immár megvólt.
Felvett szent igénk szerint elmélkedjünk az új év felett és vizsgáljuk meg azt levonva belőlük a tanulságot.
Életemnek lejárt esztendei! Hova tüntetek el? Hol keressen elmém titket, hogy belőletek felidézzem lelkemnek tükrére a jövőt, mely mint setét éj húzódik húzódik felém? Ki támaszthatja fel a hajdankor már elmaradt hőseit, kiknek porait évezredek fergetegei szétszórtak, hogy hirdessék az elmúlt évszázadok nagyszerű eseményeit? Ki hozná vissza ama bóldog [időket] melyekben atyáink a földet kezdték művelni és azon dúsan tenyésző gabonájuknak zsengéjéből áldoztak Istennek? Ki mútathatná meg a helyet, hol szenvedő [keserűség] gyászkönnyei áztatták a földet? Ki kutathatná meg az esztendőket, melyek valaha vóltanak – minden áldást és csapást, melyek valaha embert boldogítottak és sújtottak; ismerni kellene annak a múltat minden részében. Jaj, de mily parányi rész – csak porszem a nagy hegyből -, mit az elmúltakból; a rég porladozó bölcsek irásaiból, mint reánk maradt örökségből túdunk.
Nagyobb részét annak, a megvólt, a mit látott földön az ember, elseperte az enyészet szellője, s a feledés nehéz fátylát boritotta reá. Az emlékezet, mely mint gyenge szövétnek, némi világot vet az elmúlt időkre, s azt mútatja, hogy valahol bűn vagy gonoszság követhetett el e földön mindig lesujtott oda büntető kezével a Jehova.
Az első emberek megrontották Isten parancsát, azért a boldogságból a szenvedés pusztájába űzettek. Káin megölte ártatlan testvérét Ábelt, azért őt Isten bújdosóvá és vándorlóvá tette e földön. Kám1 megcsúfolta atyját, midőn az megtántorodott; s ezért minden nemzetével2 átoknak nemzetévé lett. Júdás eladta néhány ezüst pénzért az ő jó mesterét, az emberek megváltóját, ki Isten Fia volt. de nem élhetett a vérdíj hasznával, ert lelkevádolását elnem bírván magát felakasztotta. A zsidó nép keresztre feszíttte azt kit Isten hozájok küldött és ime 18száz3 esztendeje már miolta4 az Isten [az ő] hatalmával szétszórta őket a föld kerekségén. – S az apostol, mely dühösen üldözte Jézus követőit, de leveré őt a mennyei világosság. De valyon nem tapasztaltuk-e Isten büntető igazságát azokban is, melyeket saját hazánk történetében könyveiből olvashatunk. Nincs szó, mely [mely]5 kibeszélni bírná azon számtalan eseteket, melyek bizonyítják, hogy valamennyiszer vétkezett az ember, – mind annyiszor már e földön is megbűntethetett volna vétkeinkért. De
A mi volt, most is vagyon, és a mi következik, immár megvolt.
Megvolt hát a büntetés eleitől fogva, megvan az ma is és meg lesz az időknek végéig. Térj meg azért, keresztyén embertársam, hagyd el a múlt évben követett vétkeidet és most kezdj új életet, rettegj attól az Istentől, ki miólta nap jár az égen, esztendők mennek és jönnek keresztül a föld felett; soha egyetlen bűnt sem hagyott bűntetés nélkül. Ha tekintetünk az elmúlt idők történetébe úgy találjuk, hogy az emberi nemzet sorsa ez volt mindenkor születtünk különböző arczal és testalkattal és egynéhány esztendőn keresztül e világi élet örömeit s keserűségeit élvezzük, aztán mint búborék, hirtelen elmúlik; a tegnap elmúlt esztendő igazolta ezt. Óh, hány keresztyén embertársunk múlt ki az elmúlt évben is kik ma esztendeje még vígan állottak az élők közt? Hánya család mely az elmúlt évben nem számlált ma két tagnál többet ma hárman vagynak. Találunk olyat is, ki a múlt évben még férj vagy feleség volt, s ma özvegység keserű kenyerét eszi? Igen! nemünk kérlelhetetlen ellensége a halál kivette adóját az elmúlt évben is közülünk, a temető sírhantjai szaporodtak [folytában?] is.
Bizonyos az is, hogy azok helyett, kiket a Mindeható kiszólított az élők seregéből jőhet az újabb nemzedék mely hivatva lesz a kidőlt nemzedéket pótolni.
Nem tudhatjuk azt hogy a jövő újévet hányan fogjuk elérni? hogy a természet rendje nem bomlik e fel, nem változik-e ennek ábrázatja, mielőtt e most kezdődött új év véget érne.
Óh miért bántják hát a halandó emberek egymást, holott nem tudják hogy a jövő perczben nem kondul-e végórájok. Ne bízzunk hát keresztyén testvéreim semmiben, ne ragaszkodjunk semmihez e földön , mert minden veszendő a nap alatt.
Csak egy van kitől mindent várni, kit szent félelemmel imádni kell és ez a változhatatlan Isten. Atyáink a sírban nyugszanak és porokká hamvadtak, a régi dicsőség nyomai elenyésztek; de kiknek szövétneke, mit Isten gyújtott a régi népeknek a tévelyégés éjelében lobogtatja mennyei fényét még ma is, csak ez nyit útat a múlandóság változásai közül állandó hazába örök jók hívására az egekben. Ámen.
Időpont: 2023. 07. 11-16.
Résztvevők száma: 35 fő (+segítők)
Támogató szervezet: Miniszterelnökség, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.
Támogatás azonosító száma: EKCP-KP-1-2023/1-000117
Támogatási összeg: 200 000 HUF
Ebben az évben karácsony első napján Ártándon és Váncsodon az ártándi származású teológus-lelkész szakos hallgató, Varga Laura testvérünk szolgált igehirdetéssel. Ezúton is köszönjük szolgálatát, életére, tanulmányaira Isten gazdag áldását kívánjuk.
A legációs szolgálat a lelkésznek készülő egyetemisták tanulmányainak részét képezi. Maga a legátus szó követet jelent. Az egyházi év három nagy ünnepén (karácsony, húsvét, pünkösd) a legátusok a Tiszántúli Református Egyházkerület gyülekezeteibe utaznak ki és igehirdtési szolgálatot végeznek az adott gyülekezetben. Ilyenkor van lehetősége a tanulóknak „élesben“ gyakorolni, megszokni az istentiszteleti közeget szolgálattevőként is, megtanulni a fogadó gyülekezettel és annak lelkipásztorával együttműködni, belátást nyerni a lelkészi teendőkbe, kapcsolatot építeni a gyülekezetekkel. Bár Laura hazajött, a legációk nagyrészét (ugyanis a min. 4 év legációban töltött idő alatt hazamenni max. 2-szer lehet) „idegen“ terepen tölti majd. Ekkor általában a fogadó lelkipásztor családok látják vendégül a legátust, így a dolog különlegessége, hogy a karácsonyi ajándékosztásnál a vendég is jelen van. Igehirdetését az alábbiakban közöljük.
Veled vagyok – Bertha Zoltán (Debrecen – Dóczy Gimnázium) legátusprédikációja
Lekció: Zsid 9,11-14
TEXTUS: Mt 1,23: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.”
Veled vagyok! Veletek vagyok! Szoktuk néha mondani, vagy hallani. És milyen jó érzés! Nem vagyok egyedül! Vannak szeretteim, vannak, akikre számíthatok a bajban, akikkel megoszthatom az örömömet.
Különösen karácsonykor érezhetjük ezt meg, jó együtt tölteni a szentestét. Jó olvasgatni az ünnepi üdvözleteket. Újra látni a ritkán látott szeretteket is. Milyen jó, ha így történhet.
Azonban az ünnep elmúlik és már a hozzánk közeli emberek sem pont úgy vannak velünk, ahogy az ünnepen. És vajon ki az, aki ne csalódott volna néha még a legközelebbi szeretteiben, vagy ki az, aki ne érezte volna, hogy szüksége lenne valakire? S talán éppen karácsonykor fájhat valakinek különösen a magány az egyedüllét, valakinek az elvesztése, aki már nem lehet vele. Mindannyiunknak szükségünk van valakire, szükségünk van egymásra. Éreztük már úgy, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék egyedül. Ha velem lenne valaki. Az igében felhangzik a jó hír: Velünk az Isten! Van, aki velünk van, mindig velünk.
Karácsonykor talán ezt is hangsúlyosabban érezzük. Több az istentisztelet, sok a szép, kedves ének, talán többet imádkozunk, meghitt pillanatok, hangulat, öröm. De mi van az év többi napján? Mert elmúlik az ünnep, mi lesz utána? Mindig ez a kérdés. Megérezzük az ünnepen az Isten jelenlétét és azt is, hogy boldogan, békésen is lehetünk egymással. Velünk a család, velünk a gyülekezet, s mi velük. De meddig tart ez is?
Pedig kell, hogy Istennel legyünk, és egymással legyünk. Hiszen nekünk is jó, ha valaki velünk van. Valakivel lenni, olyan sokat adhat. Sokat ad a sportolónak, ha érzi, hogy a szurkolók vele vannak. Mérhetően jobb teljesítményre képes. Jó, ha a színész nem üres színházban játszik és érzi a feszültséget a nézőtéren, s önmagát is jobban átadja a szerepnek. Az egymással lét mindenkinek sokat ad!
Az Igéből a legnagyobb csoda örömhírét hallhattuk: Velünk maga az Isten van. És hogy mit jelent ez? Mit jelent valakivel lenni?
Először is jelenti a lelki osztozást. Valakinek a pártján, oldalán lenni. Isten velünk van lelkileg, a mi oldalunkon. Az ember oldalán. Mi az övéi vagyunk. Ő tehát nem az ellenségünk. És már ezt is jó tisztázni sokaknál. Ezt minden időben jó volt megtapasztalni az embernek, hogy az Isten nem egy olyan hatalom, aki az ember nyomorgatója, ellensége, egy zsarnok fölötte.
Nem ellenünk van, még ha így is gondolja valaki, s felteszi a kérdést: Miért teszi ezt vagy azt, miért engedi, miért bánt, miért ad ennyi rosszat? Talán nem féltünk-e már mi is, hogy nincs velünk az Isten? Van, aki úgy érzi, hogy az Isten csak azt várja, hogy mikor követünk már el valami rosszat, hogy lesújthasson. De nem! Az Isten velünk van!
Képzeljük csak el, milyen lenne nélküle ez a világ? Milyen lenne a mi életünk, ha ő nem óvna minket, ha nem segítene át a fájdalmakon, amelyeket magunknak okozunk, vagy mások miatt szenvedünk el. Ha nem ő lenne az életünk támasza. Ha ő nem létezne. És milyen lenne ez a világ, ha nem ő lenne az Ura, fenntartója, kormányzója? Hányszor irthattuk volna már ki az emberiséget, a természetet hogyan tehettünk volna tönkre pillanatok alatt. Nélküle már nem is léteznénk.
De ő nem gonosz Isten, nem hagy magára minket, nem büntetni akar. Sőt, a legnagyobb szeretettel jön. És az első karácsony nagy csodája, hogy nem csak lelki síkon osztozik velünk az Isten.
Mert az Immánuel szó jelenti a testileg, fizikailag egy helyen tartózkodást. Isten a Földre jött, hogy valóságos közösségben legyen velünk. Együtt van velünk, közösséget vállal velünk. Mert nagyon fontos, hogy ne csak szavakkal, ne csak lelki síkon vállaljunk valakivel közösséget, hanem valóságosan lépjünk mellé. Tudjuk milyen fontos, hogy akit szeretünk, érezzük a testi közelségét is. Hogy ha segítségre van szükségünk, valós megoldást kapjunk, ne csak együttérzést. Fontos valakivel igazán osztozni, vele lenni, nem csak lélekben, hanem odaállni mellé, valós segítséget nyújtani. Az Isten pontosan ezt tette meg értünk. A mennyei dicsőséget otthagyva emberré lett.
Egy elképzelt történetet olvasok fel, ami szemlélteti mindezt: „A mennyei vezetőség épp arról tárgyalt, hogy hogyan kellene az embernek visszaadni a szabadságát. Hogyan kellene kiszabadítani abból a skatulyából, amibe saját magát zárta, és amiben azt hiszi jó neki. Jöttek az extravagánsabbnál extravagánsabb ötletek, a főangyalok nem voltak szűkmarkúak az ötletekben: irtsunk ki mindenkit, majd teremtsük újra őket… legyen újra egy özönvíz… küldjünk le néhány angyalt… küldjünk le egy prófétát… persze, mindenki úgy volt vele, hogy csak ne neki kelljen az emberek közé menni… mert az ember csak ember
Hirtelen egy barátságos ifjú hangja hallatszott, aki így szólt: majd én elmegyek! Az Atya és vele a nagy szakállú angyalok mind odafordultak, majd néhány köztiszteletben álló angyal fel is nevetett ezen a gyerekes naivságon. Így érveltek: vannak kategóriák, amelyek még Istent is kötik. Az ember ember, az Isten Isten, az angyal angyal, a bűnös bűnös, az igaz igaz, kutyából nem lesz szalonna! Ezek a szabályok: az Isten nem lehet ember, az ember nem juthat az Isten közelébe, aki bűnös, nem lehet újra igaz!
Az Atya úgy nézte fiát, mint amikor az apák nézik a fiaikat, és azt gondolják magukban: döbbenet, hogy ennyire más lett ez a gyerek, és mégis félelmetesen hasonló. Hosszú csend, már mindenki tekintete az Atyára szegeződött, aki méltóságteljesen így szólt: a fiúnak igaza van! Így történt, hogy az Isten fia, minden kategóriát felborítva, a világ változhatatlannak hitt rendjét a feje tetejére állítva megszületett egy éjjel egy betlehemi jászolban, hogy az ember az legyen, ami nélküle soha nem lehetett volna: szabad.”
Tudjuk, hogy e képzelt történet nem az Isten öröktől fogva való tervét szemlélteti, de azt igen, hogy milyen nagy csoda, ami történt.
Jézus eljött fizikailag. Ő nem csak támogat, üzen, nem csak egyszerűen a mi oldalunkon áll. Fizikailag eljött értünk. Megtette a legfontosabbat. Valós, földi, fizikai testű emberként, valóságos, kézzelfogható cselekedettel, egy szemmel látható eseményen keresztül megváltott bennünket. És jó megerősödni abban, hogy amit mi hiszünk, azt valakik saját szemükkel látták is. Megélték. Hogy nem csak olvassuk, hogy az Isten velünk, hanem tapasztalhatjuk. Ez a legnagyobb valóság. Ő megváltott minket. Hogy mennyire ismer minket, mutatja ez a cselekedete. Istenként nem csak a lelki, szellemi utat választotta! Hanem testit! Azért, hogy mi így érthessük, ismerhessük meg őt. És hogy a helyünkbe lépve feláldozza önmagát.
A lekcióként hallott igében (Zsid 9, 11-14) is arról olvashatunk, hogy Jézus egyszer és tökéletes módon valóságosan bemutatta az áldozatot és ez a legfontosabb abban, hogy velünk az Isten. Mert ez ma is érvényes valóság. Akkor sokakat megérintett, meggyógyított, hallhatták, milyen a hangszíne, láthatták hogyan néz ki. De a legfontosabb, hogy ő ma is velünk van. Velünk van megmentő szeretete tettének következménye, hatása. És ez a legfontosabb. Mi már megváltott emberekként élhetünk vele. Vele, mert ő velünk van lelke által is. Azóta is velünk van minden napon, nem kell már, hogy fizikailag legyen itt. Mert amihez kellett, azt megtette. De attól még ugyanolyan valóságos ő, ugyanolyan valóságosan van velünk. És most sem csak elvi síkon, hanem valóságos lelkin.
És hogy ki is ő? Hallhattuk a lekcióban: Aki elhozza a világosságot. Ő maga a világosság, hiszen olyan sokszor sötétségben járunk. Örömöt szerez, letöri a terhes igát, a bűn hatalmát, erőt ad a megváltás által. Hiszen ő csodálatos, erős, örökkévaló, békesség fejedelme! Ő az, aki velünk van. És ő Istenként megalázta magát, emberi testet öltött, nem követel, hanem ad alázattal, áldozattal. És ebben példát mutat nekünk.
Mi erre a válaszunk? Hogyan fogadjuk mindezt? Mert ő mellénk lép. Hogy vagyunk Istennel? Sokan vannak, akik vallják, egyetértenek a keresztyén eszmékkel. De nem hiszik a transzcendens valóságát. Pedig nélküle mit sem ér az egész, mert nem az a lényeg, aminek csak a földire van haszna. Etikát, erkölcsöt, sokfélét követhet az ember.
Vannak, akik nem elkötelezettek, mondhatjuk: szimpatizánsok. Akiknek szimpatikus egy gyülekezet, egy közösség, egy gondolat, egy Ige, de nincsenek közvetlen kapcsolatban az Úrral. És vannak, akik egyáltalán nem hisznek benne. Nem hisznek valakiben, aki valóságosan értük jött, értük meghalt és feltámadt és most is mellettük áll.
Velünk az Isten! Ez igaz akkor is, ha valaki nem hiszi. De fontos, hogy higgyük, mert nem elég valakivel fizikailag egy helyen lenni. Egy szobában is lehetünk külön. Egyik az egyik gép előtt, másik a másik gép előtt. Egyik tévét nézve, másik újságot olvasva. Egyik a napi gondjait mesélve, másik a saját gondolataiban elmerülve. Fontos, hogy a két típusú együttlét találkozzon. A testi és a lelki. Együtt lenni igazán. Krisztussal, egymással! Figyelve a másikra!
Krisztus valóságos kapcsolatot szeretne velünk. Része akar lenni az életünknek. Meg akarja ismertetni magát velünk.
Miből ért vajon az ember? Milyen üzenetből, ha abból sem, ha ő velünk van? Igaz, 2000 éve sem értették sokan, ma is vannak, akik nem értik. De Ő akkor is velünk van, amikor éppen nem hívjuk, keressük. Törekednünk kell rá, hogy ne váljon bennünk külön a két világ. Amikor Istennel vagyunk és amikor megfeledkezünk róla. Mert Ő akkor is ugyanaz. Ő akkor is ugyanúgy velünk van. Azokban a helyzetekben is, amikor mi cseppet sem szeretnénk, hogy lásson minket.
Segíthetünk ezen, akár egy emlékeztető karkötővel, gyakoribb Igeolvasással, imádkozással. Testvérekkel való beszélgetésekkel, egy telefonos alkalmazás, a zsebben hordott bibliaolvasó kalauzzal. Tudatosítsuk: Ő velünk van.
Még valamire figyelmeztet azzal, hogy közösséget vállalt az egész emberiséggel: Mi hogy vagyunk egymással? Mi hogyan vállalunk közösséget egymással? Vállunk-e közösséget a távolban is? Testvéreinkkel a hitben, vagy akikkel egy nemzetiségűek vagyunk. Kik mellett állunk ki? Kikkel vállalunk, kikkel nem vállalunk közösséget Kiktől határolódunk el? Kik vannak igazán velünk? Ki az, aki mellé mi lépünk oda és ki, aki mellénk lép? Elfogadjuk-e?
És kik azok, akik mellé fizikailag is odalépünk, akiknek kézzelfogható segítséget nyújtunk? Megtesszük-e a hozzánk közelállókkal, és meddig tart a hozzánk közelállóság köre? Érdemes ezen gondolkoznunk abban az összefüggésben, ahogy ő minden emberért jött.
Mert a vele és egymással való közösségvállalás összefonódik. Ahogy ezt az úrvacsorában is megéltük. Ahogy ő is mondja: „S íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” – „Ahol ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok közöttetek.”
„Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Ő Közösséget vállalt hajléktalanokkal, alkoholistákkal, rablókkal, menekültekkel, vámszedőkkel, utcalányokkal, telepesekkel, bűnösökkel, velünk, mindenkivel. Az emberrel. Hogy mindannyian hozzá térhessünk és hogy igazi közösségünk legyen általa egymással! Ámen!
Szeretettel hívunk és várunk mindenkit karácsonyi alkalmainkra, melynek rendje az alábbiakban látható. Karácsony 1. napján (12.25.) Varga Laura, debreceni teológus-lelkész szakos hallgató szolgál köztünk igehirdetéssel, hordozzuk az ő szolgálatát is imádságban!
Minden kedves Testvérünknek áldott karácsonyt és reményteljes új esztendőt kívánva, szeretettel: az ártándi és a váncsodi egyházközségek vezetősége.
Alkalmaink:
| Alkalom | ÁRTÁND | VÁNCSOD | MEZŐPETERD |
| Bűnbánati istentisztelet | 2023. 12. 21. csütörtök, 17.00, Imaterem | 2023. 12. 20. szerda, 17.00 Imaterem | |
| Advent 4. vasárnapi istentisztelet | 2023. 12. 24. vasárnap, 9.00, Imaterem | ||
| Szentesti istentisztelet (az óvodások szolgálatával) | 2023. 12. 24. vasárnap, 16.00, imaterem | 2023. 12. 24. vasárnap, 17.30, templom | |
| Karácsony 1. napi úrvacsorás istentisztelet (Varga Laura szolgálatával) | 2023. 12. 25. hétfő, 9.00, imaterem | 2023. 12. 25. hétfő, 11.00, templom | 2023. 12. 25. hétfő, 15.00, imaház |
| Karácsony 2. napi istentisztelet | 2023. 12. 26. kedd, 9.00, imaterem | 2023. 12. 26. kedd, 11.00, imaterem | |
| Óévi hálaadó istentisztelet | 2023. 12. 31. vasárnap, 9.00, imaterem | 2023. 12. 31. vasárnap, 9.00, templom | 2023. 12. 31. vasárnap, 15.00, imaház |
| Újévi istentisztelet | 2024. 01. 01. hétfő, 9.00, imaterem | 2024. 01. 01. hétfő, 11.00, imaterem |
Elhangzott 2023. június 4-én Ártándon és Váncsodon.
Olvasandó igeszakaszok: 2Kir 18,13-17, Jer 6,1-11, Luk 22,24-27, Mt 5,9 (textus)
Kedves Testvérek, ünneplő gyülekezet!
A magyarság emlékében a trianoni békeszerződés sötét és fájó emlék, amely mind a mai napig kísér minket, kihat nemzetünk életére. Egy igazságtalan béke, csakúgy, mint a világtörténelem szinte összes békeszerződése. Mert nincs békesség, mi nem tudjuk, mi az, mi nem is igazán akarjuk azt. Legalábbis ha akarjuk is, nem úgy, hogy az valódi béke legyen. A világtörténelemben a békés időszakokat valamely nagyhatalom nevével szokták jellemezni: Pax Romana, Pax Mongolica, Pax Americana. Egy békés világ, mely egy ország, egy politikai vezetés akaratából született. Abból, hogy az erősebb nép minden akaratát ráerőltette másokra, „rendet tett“ a világon és annak babérjait leginkább ő aratja le. Béke, amelyhez háború, vérontás és halál vezetett. Béke, amely törékeny, amely csak arra jó, hogy – amint a régiek mondták -, hogy felkészüljünk a következő összecsapásra. Ilyen a történelem, ennek lettünk oly sokszor haszonélvezői, és lettünk Trianon által súlyos vesztesei.
Ugyanilyen békekötési probálkozással találkoztunk a felolvasott lekcióban: az asszírok által elpusztított Júda királya, Ezékiás behódol, és az asszír szuperhatalom uralkodója közli vele a békefeltételeket: arany és ezüst, amiért még az Úr templomát is meg kellett csonkítani. De ez sem volt elég. Meggondolja magát és teljes behódolást követel. Egyféle béke, egyfajta megoldás van számára: az övé. Nincs más, ezelőtt kell térdet hajtani! Diktálja a békét: ezt teszed vagy meghalsz. Ilyen békében élünk sokszor otthon, ha nem tudunk kompromisszumra jutni, az iskolai veszekedésben, a munkahelyi rivalizálásban.
Bármennyire is fáj az önérzetünknek, igazságérzetünknek, de azért nem szólhat e nap olyan ökölrázásról, hogy „majd visszaadjuk.“ „Majd bosszút állunk.“ Nem is kell önmagunkat piedesztálra állítani. Elég csak más népeket megkérdezni. Mindegyik számára megvan a maga trianonja, sokak számára fájdalmasabban, mint nekünk. A kérdés az, hogy mi hogyan képzeljük a békét? Sokat beszélünk róla. Sokat mondjuk a jelen világhelyzeteben, magyarok, hogy „békesség.“ – mint Jeremiás korában, de ahogyan akkor nem volt, úgy most sincs békesség. Azt látjuk, hogy a világ a pusztulásába rohan, de nem a megegyezés felé. Tudjátok, megdöbbent, ahogyan a háborús felek oly nagyon bele tudják élni magukat a saját igazságukba. Hiszen mindenki a békéért harcol. Mindenki csak védi magát. Mindíg a másik a hibás. Hol van a keresztyénség, a józan keresztyénség hangja hozzájuk képest?
Azt látjuk, hogy a világ újra fegyverkezik. Hogy az ellenségedkedés parazsa egyre jobban hevül. Mindenki arról beszél, hogy a béke lehetetlen, ahhoz előbb győzni kell, a másikat eltiporni. Valóban? Hol van hát a mi hangunk, amely azt megkérdezi: miért olyan nehéz igazi békét kötni? Ugyan, mi ennek az akadálya? Egy válasz van rá: mi magunk és a szívünk. Semmi más. Ha a békéhez mi is úgy állunk, mint Asszíria királya.
Milyen érdekes, hogy Jézus azt mondja: akik békét teremtenek, azok Isten fiainak, gyermekeinek neveztetnek. Miért?
1. Először is, mert ha belegondolunk, semmi közünk a békéhez, ha nem Isten szerint járunk el. A béke a Szentírásban nem azt jelenti, mint az emberé. Hanem két fél rendezett, elrendezetett viszonyát. A mi viszonyunkat Istennel Jézus rendezte el és az életével fizetett. Nem szolgák, nem ellenségek vagyunk, hanem gyermekek… illik ránk ez a név? Merjük, akarjuk vállalni ezt, akár egy világgal szemben is? Ugyanis nekünk még elődeinknél is nagyobb a felelősségünk! Mert mi tényleg mindent elveszthetünk. Nemcsak az ország kétharmadát, hanem az egészet. Nemcsak a lakosság 60%-át, de mindenkit. Nemcsak a gazdaság jelentős részét, hanem még a betevő falatot is. Nagyon könnyű eljutni oda, nagyon nehéz az emberiség hajóját elkormányozni onnan. Kinek a feladata ez, ha nem a miénk? Nem igaz, hogy mi ehhez túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk. Vegyünk példát csak az első keresztyénekről. Nálunknál sokkal jelentéktelenebbek voltak, szegények, nem tudjuk a nevüket, mégis képesek voltak egy egész világot megváltoztatni. Nem nagy szavakkal, csak a Jézusba vetett bizalmukkal és a szeretetükkel. A világ igenis figyel ránk. Az emberek keresik a kapaszkodót, a biztonságot. Az ókori királyok is szerették magukat erős hadvezérnek, jó pásztornak, gazdagságot hozó „főnyereménynek“ mutatni magukat – ezt mondja Jézus is. Ha a hazugságuk milliókat mozgatnak meg, nem dughatjuk homok alá a fejünket az igazsággal.
2. Isten gyermekeiben maga az Úr munkálkodik. Szentháromság vasárnapján vagyunk, Pünkösd után. Vajon a Szentlélek valóban meg tud változtatni bennünket? Akarunk meggyógyulni a zsörtölődésből, haragból, akaratosságból? Ez az ünnep e helyen nem válhat a bosszúvágy dédelgetésévé. Sőt: Trianon után a református egyházban – csakúgy, mint a második világháború után -, aktív belmisszió, ébredési mozgalmak indulnak meg. Tömegek kezdik el Istent keresni, megtelnek a templomok. Csakhogy nekünk nincs lehetőségünk megvárni az új világháború végét. A Szentlélek munkáját és bátorságát pedig naponként kell kérni a szolgálathoz. Mert bizony, nem életbiztosítás ma sem Isten Igéjén keresztül láttatni az eseményeket. Mert ha így tesszük, akkor nem lesz okunk magunkat sajnálni. Még Trianon után, még a kommunizmus után sem. Hanem hálát kellene adnunk és így munkálkodnunk, hogy még itt vagyunk. Akkor még nehéz helyzetben is meg kellene látnunk a nálunk is szerencsételenebb embereket és népeket. Akkor meg kellene bocsájtanunk azoknak, akikhez kerültek földjeink. Ez pedig ma sem tetszik. Ezzel nem lehjet népszerűnek lenni. Jézus sem volt az. Azonban mennyivel másabb, felemelőbb lenne: mi nemcsak a kis magyarok, az elégedetlenkedő, síránkozó magyarok vagyunk, hanem Isten gyermekei, Isten népe. Azok, akik akkor is kitartanak, amikor nem könnyű. Akik akkor is a megbékélést, a rendezett viszonyt, az együttélés lehetőségét keresik, amikor mások nem. Akik nemcsak az orrukig látnak, nemcsak térképeket nézegetnek, de gondolnak a jövőre is és itt is valami egészen más: Istenhez tartozó, isteni magatartást tanúsítanak, mint Jézus megváltottjai: hálából.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi a fontosabb: a hazaszeretet vagy a keresztyén hit? A kettő ellentét vagy összetartozik? Ha nemcsak kultúrkeresztyének vagyunk, hanem tényleg közünk van Jézushoz, akkor magától értetődő, hogy bár a népünk tagjai vagyunk és megtanultuk a Szentírásból, hogy fő dolgunk a lakóhelyünkért, országunkért munkálkodni, azt az Istentől tanult módon, szeretettel és krisztusi módon tesszük. Egyedül így nem válik képmutatássá a templomba járásunk és ünnepléseink.
3. Isten gyermekei még az igazságtalan békében, még a próbában sem maradnak tétlenek, sem restek a tanulásra. Egy ókori történetíró leírja, hogy a babiloni fogságban Izrael a pogány, és utálatos babiloniaktól csak tanult valamit. Azt látták, hogy a babiloniak a szegények, utcára kerültek mellett soha nem mentek el segítségnyújtás, jó szó és bíztatás nélkül. Ott is volt mit tanulni. A magyarságnak van-e alázata tanulni a saját fogságában? Vajon Istennek meddig kell ránk, másokra várni? Attól nem lesz béke, ha mi mondjuk. Akkor lesz az, ha az Úr szavát követjük. Ha a mai magyarság megtanul hálát adni: ami volt, az a történelem része. Történt ez mással is, mind a mai napig történik. Beszélgessünk el Palesztin keresztyénekkel, szomszéd más nemzetiségű emberrel, akinek a gyűlöletét ugyanúgy szítják, mint a miénket. Tanuljunk meg kilépni az ellenség-barát kettősségből. „Köztetek ne így legyen!“ – mondja Jézus.
Szentháromság vasárnapja van – arra az Istenre figyelünk, Akit nem mi találtunk ki Atyaként, Fiúként és Szentlélekként, hanem Ő így jelentette ki Magát. Csak annyit tudhatunk Róla, amennyit Ő magáról elmondott nekünk. Személyesen pedig az engem és titeket szerető Atya, az értünk Önmagát feláldozó Fiú és a bennünk munkálkodó Lélek. Azzal az alázattal álljunk népünk történelmének vizsgálatához, a békére való törekvésre, az egymás közötti együttélés szabályainak kialakítására, amilyennel Őrá tekintünk, hiszen mindezekhez a helyes iránymutatást egyedül Tőle nyerhetjük.
Oly sokszor hallom, hogy nincs mit tenni: az ember, a világ ilyen. Az erősebb győz, a gyengébb veszít. Természetes a konfliktus. Nevezhetjük mi azt természetes kiválasztódásnak is, ahogyan Darwin tette. Megideologizálhatunk mindent, háborút és békediktátumot, de ettől még az igazság az, hogy lehet békében élni, békére – két fél rendezett viszonyára. törekedni. Persze akkor, ha Isten szavát, akaratát nem vesszük semmibe, nem becsüljük le, nem legyintünk rá. Minden ezen múlik. Nem én akarlak titeket meggyőzni, hanem az Úr szava. Ha békében akarunk élni, ha gyarapodni, erősödni akarunk, ha békességet akarunk, akkor mi is csak a Szentháromság Istenhez folyamodhatunk ezért, megtéréssel, könyörgéssel, imádsággal.
Az Ártándi Református Egyházközség presbitériuma a 2023. 01. 30-i ülésén az 5/2023. (I.30.) sz. határozatában a következő díjszabások bevezetéséről döntött:
- A 2023. évtől az egyházfenntartói járulék mértéke 5000 ft/fő.
- A temetési harang díja 5000 ft, az emlékharang díja 3000 ft.
A fenti összegeket az egyházközség pénztárába kell befizetni, melyeket a gyülekezet működésére fordítunk.
Megértésüket köszönjük!
